Természet Világa, 1997 (128. évfolyam, 1-12. szám)
1997-07-01 / 7. szám
HÍREK • ESEMÉNYEK • ÉRDEKESSÉGEK télen krátert a Hold déli sarkvidékén. (A kráterek minden bizonnyal azért maradtak mindeddig névtelenek, mert ez a terület a Földről csak ritkán és nehezen figyelhető meg, kizárólag olyankor, amikor a Hold szélességi librációja következtében a déli pólus kissé a Föld felé fordul. A déli pólus azonban legkedvezőbb esetben is csak alig hét fokra kerülhet a látszó holdkorong peremétől.) Számunkra örvendetes esemény, hogy a hat név között egy magyar is található: mostantól számos magyar tudós mellett Hédervári Péter nevét is holdkráter (is) őrzi. Eredeti hivatását tekintve a földtudományok szakértője volt, lelkes amatőr csillagászként azonban csillagászati és űrkutatási szakíróként és ismeretterjesztő íróként vált ismertté. Földtudós lévén, érdeklődése középpontjában elsősorban a planetológia, a vulkanizmus és a Hold állt. Ily módon a holdkráterek vulkanikus eredetének meggyőződéses híve volt. Ennek ellenére talán elnézi az utókornak, hogy egy becsapódásos krátert neveztek el róla, a tiszteletére, hiszen az elmúlt évtizedekben bebizonyosodott, hogy a Holdon nincsenek vulkanikus kráterek. A további öt kráter névadói: Jean- Baptiste Chappe dAuteroche, aki az 1769-es Vénusz-átvonulás megfigyelésére Mexikóba vezetett expedíciót, Arnoldo Faustini, a sarkvidékekkel foglalkozó földrajztudós és holdszakértő, Umberto Nobile (Északi-) sarkkutató, Ernest Shackleton Antarktisz-szakértő és (Déli-) sarkkutató, valamint Joseph Ashbrook, a Yale Egyetem egykori csillagásza, aki 1964 és 1980 között a Sky and Telescope szerkesztője volt. A Shackleton-kráter érdekessége, hogy pontosan a Hold déli sarkán helyezkedik el. A mintegy 70 km átmérőjű Hédervári-kráter a látszó holdkorong peremén, a déli pólus közelében, a 105 km-es Amundsen-kráter tőszomszédságában található (olyannyira, hogy a két kráter összeér). Közelítő koordinátái: a déli szélesség 82. foka és a keleti hosszúság 85. foka. Az Amundsen átellenes szomszédja a Nobile, amely viszont összeér a Scott-kráterrel, Hédervári Péter tehát neves sarkkutatók társaságába került a Holdon. (Sky and Telescope 1997. április) KELLEMES KILÁTÁSOK A KÁVÉ SZERELMESEINEK Volt egyszer, hol nem volt, amikor pár évvel ezelőtt az Andokban járt Kerry Sachs és azt tapasztalta, hogy az ottani kávé - amit a helyszínen hagyományos eljárással pörköltek - általa eddig nem tapasztalt mesebelien finom ízű. Sachs figyelmesen kivizsgálta, hogy az andesi szokások szerint a kávészemeket lassan pörkölik, a pörkölés során a kávészemek hőmérséklete nem szökik 150 °C fölé. Ezzel szemben az amerikai nagyvilági gyakorlat - és persze az európai is - a viszonylag gyors, ám 200 °C környéki pörkölés eljárására állt be. Sachs azt is megállapította később, laboratóriumi vizsgálatok keretében -, hogy a 150 °C körüli lassú pörkölés során a kávészemekből a klórtartalmú savak állományának mintegy 40%-a eltávozik. Ezek a savak felelősek, ha a gyors pörkölés során benne maradnak a kávéban, a keserű ízért. Sachs e tapasztalatok alapján létrehozott egy vállalatot, mely az alacsony hőmérsékletű pörkölés ipari gyakorlatát kívánja hasznosítani. Az eljárás ipari kidolgozásában közreműködik Ronald Weinstock, aki a kávészállítmányokból vett mintákat mag mágneses rezonancia eljárással bevizsgálja és megállapítja a „kávé” kémiai összetevői között azoknak a vegyületeknek a jelenlétét és arányait, amiket a kávé optimális andesi ízéhez kívánatosnak tartanak. A pörkölés ezután mágneses erőtér jelenlétében történik, ami a vegyület molekuláit mágneses nyomatékok szerint rendezi. Weinstock eljárása a kívánt kémiai összetételhez optimális erősségű mágneses erőteret határoz meg. Ez az út vezet az új ipari pörkölt kávéból készült ital pompás, különleges ízéhez. Az új eljárás, a rezonáns pörkölés nem okoz mellékhatásokat, nem állít elő új, nemkívánatos maradvány-vegyületeket. A laboron kívül - mondja Sachs - nem lehet ilyen jó ízű kávét inni. Egyelőre, mert hamarosan megjelenik az amerikai piacon a „rezonáns pörkölésű” kávé. Bizonyára eljut az európai piacra is, és akkor mi is kipróbálhatjuk, megvan-e tényleg az a varázslatos íze!? (New Scientist 1997. március 21.) PUSZTULÓ ERDŐK A fák lombkoronájának csökkenése egyre elterjedtebb Európa-szerte, noha ennek oka egyelőre még nem ismeretes pontosan. Egy 1995-ben készült, egész Európát feltérképező tanulmányból az derül ki, hogy a vizsgálatra kiválasztott egyedek 25%-a sérültnek minősíthető, mind a lombhullatók, mind a tűlevelűek között. A lombhullatók csoportjában leginkább a tölgyfák szenvednek károsodást, közöttük 31% volt sérült. A tűlevelűeknél az erdei fenyő vezette a listát 32%-kal. Azokat a fákat minősítették sérültnek, melyek a leveleik, illetve tűik legalább 25%-át elvesztették az összehasonlítás alapjául szolgáló, ugyanolyan típusú referenciafához képest. A fenti számok átlagot mutatnak, ami a vizsgált 3 európai ország 117 000 fájára igaz. A vizsgált terület nagysága évről évre nő, így a korábbi évek adataival nem lehet pontos összehasonlítást végezni. Az 1994-ben és 1995-ben vizsgált 94 000 fa esetében azonban jól látható a romlás. Míg '94-ben még csak 25,2% bizonyult sérültnek, '95-re ez a szám 26,8-ra nőtt. Egy kisebb területen mintegy 28 000 fát, úgynevezett általános mintapéldányokat, körülbelül 1988 óta évente folyamatosan figyelnek. Ezek között a sértetlenek (kevesebb mint 10% lombhullás) száma folyamatosan csökken, 69%-ról 1995-re 39%-ra. Ezen időszak alatt a sérült, lombozatuknak több mint negyedét elvesztő fák aránya 8-ról 22-ra emelkedett. Az itt levont következtetések értékét valamelyest rontja, hogy a vizsgált fák között nem voltak mintapéldányok Európa keleti és északi részéből. A több országot átfogó tanulmánnyal egyidejűleg mind a 30 országban folytatnak saját felméréseket is. A 197 millió hektár erdőterületre kiterjedő vizsgálat körülbelül Európa erdőterületének a 3/4-ét jelenti, 635 000 megfigyelt fával. Noha az egyes országok eredményei több okból sem engednek meg pontos összehasonlítást, azért az az általános következtetés vonható le, hogy Közép- és Kelet-Európai fái vannak a leginkább veszélyben. A jelenlegi vizsgálati módszerekkel nehéz meghatározni a károsodás okát. Mivel a lombvesztésnek számos előidézője lehet, ennek vizsgálata nem igazán segít az okok feltárásánál. Ezért mostanában a talaj és a csapadék vegytani elemzését végzik. 1995-ben Európa 600 pontján vettek mintát, és az első eredmények idén tavaszra várhatók. A vizsgálatokat 5-10 éven keresztül kell folytatni ahhoz, hogy a változás iránya felismerhető legyen. Ami a légszennyezés és az erdők csökkenésének összefüggését illeti, tudásunk lényegében nem változott. Néhány helyen, ahol a levegőt szennyező anyagok koncentrációja nagyon magas, az összefüggés egyértelmű. Európa sok helyén az ózon koncentrációja is gyakran meghaladja a kritikus értéket. Nagyon valószínű, hogy a szennyező anyagok kis koncentrációja is megviseli a fákat és sokkal érzékenyebbé válnak a fagy, a szárazság, a rovarok és egyéb tényezők támadásaival szemben. A talaj folyamatos savasodásának is hasonló hatása van. Reméljük, hogy a jelenleg végzett kémiai vizsgálatok közelebb visznek minket a válaszhoz. A fák koronájának csökkenéséről eközben is folyamatosan gyűjtik az adatokat. (Add News - Lélegzet 9713) Természet Világa 1997. július