Természet Világa, 1997 (128. évfolyam, 1-12. szám)

1997-07-01 / 7. szám

HÍREK • ESEMÉNYEK • ÉRDEKESSÉGEK télen krátert a Hold déli sarkvidékén. (A kráterek minden bizonnyal azért maradtak mindeddig névtelenek, mert ez a terület a Földről csak ritkán és ne­hezen figyelhető meg, kizárólag olyan­kor, amikor a Hold szélességi librációja következtében a déli pólus kissé a Föld felé fordul. A déli pólus azonban leg­kedvezőbb esetben is csak alig hét fokra kerülhet a látszó holdkorong peremé­től.) Számunkra örvendetes esemény, hogy a hat név között egy magyar is ta­lálható: mostantól számos magyar tudós mellett Hédervári Péter nevét is holdkrá­ter (is) őrzi. Eredeti hivatását tekintve a földtudományok szakértője volt, lelkes amatőr csillagászként azonban csillagá­szati és űrkutatási szakíróként és isme­retterjesztő íróként vált ismertté. Föld­tudós lévén, érdeklődése középpontjá­ban elsősorban a planetológia, a vulka­­nizmus és a Hold állt. Ily módon a holdkráterek vulkanikus eredetének meggyőződéses híve volt. Ennek ellené­re talán elnézi az utókornak, hogy egy becsapódásos krátert neveztek el róla, a tiszteletére, hiszen az elmúlt évtizedek­ben bebizonyosodott, hogy a Holdon nincsenek vulkanikus kráterek. A további öt kráter névadói: Jean- Baptiste Chappe dAuteroche, aki az 1769-es Vénusz-átvonulás megfigyelésé­re Mexikóba vezetett expedíciót, Arnol­­do Faustini, a sarkvidékekkel foglalkozó földrajztudós és holdszakértő, Umberto Nobile (Északi-) sarkkutató, Ernest Shackleton Antarktisz-szakértő és (Dé­li-) sarkkutató, valamint Joseph Ash­­brook, a Yale Egyetem egykori csillagá­sza, aki 1964 és 1980 között a Sky and Telescope szerkesztője volt. A Shackle­­ton-kráter érdekessége, hogy pontosan a Hold déli sarkán helyezkedik el. A mintegy 70 km átmérőjű Hédervá­­ri-kráter a látszó holdkorong peremén, a déli pólus közelében, a 105 km-es Amundsen-kráter tőszomszédságában található (olyannyira, hogy a két kráter összeér). Közelítő koordinátái: a déli szélesség 82. foka és a keleti hosszúság 85. foka. Az Amundsen átellenes szom­szédja a Nobile, amely viszont összeér a Scott-kráterrel, Hédervári Péter tehát neves sarkkutatók társaságába került a Holdon. (Sky and Telescope 1997. április) KELLEMES KILÁTÁSOK A KÁVÉ SZERELMESEINEK Volt egyszer, hol nem volt, amikor pár évvel ezelőtt az Andokban járt Kerry Sachs és azt tapasztalta, hogy az ottani kávé - amit a helyszínen hagyományos eljárással pörköltek - általa eddig nem tapasztalt mesebelien finom ízű. Sachs figyelmesen kivizsgálta, hogy az andesi szokások szerint a kávészemeket lassan pörkölik, a pörkölés során a kávésze­mek hőmérséklete nem szökik 150 °C fölé. Ezzel szemben az amerikai nagyvi­lági gyakorlat - és persze az európai is - a viszonylag gyors, ám 200 °C környéki pörkölés eljárására állt be. Sachs azt is megállapította­­ később, laboratóriumi vizsgálatok keretében -, hogy a 150 °C körüli lassú pörkölés során a kávésze­mekből a klórtartalmú savak állomá­nyának mintegy 40%-a eltávozik. Ezek a savak felelősek, ha a gyors pörkölés során benne maradnak a kávéban, a ke­serű ízért. Sachs e tapasztalatok alapján létrehozott egy vállalatot, mely az ala­csony hőmérsékletű pörkölés ipari gya­korlatát kívánja hasznosítani. Az eljárás ipari kidolgozásában közreműködik Ronald Weinstock, aki a kávészállítmá­nyokból vett mintákat mag­ mágneses rezonancia eljárással bevizsgálja és megállapítja a „kávé” kémiai összetevői között azoknak a vegyületeknek a jelen­létét és arányait, amiket a kávé optimá­lis andesi ízéhez kívánatosnak tartanak. A pörkölés ezután mágneses erőtér je­lenlétében történik, ami a vegyület mo­lekuláit mágneses nyomatékok szerint rendezi. Weinstock eljárása a kívánt ké­miai összetételhez optimális erősségű mágneses erőteret határoz meg. Ez az út vezet az új ipari pörkölt kávéból ké­szült ital pompás, különleges ízéhez. Az új eljárás, a rezonáns pörkölés nem okoz mellékhatásokat, nem állít elő új, nemkívánatos maradvány-vegyületeket. A laboron kívül - mondja Sachs - nem lehet ilyen jó ízű kávét inni. Egyelőre, mert hamarosan megjelenik az ameri­kai piacon a „rezonáns pörkölésű” kávé. Bizonyára eljut az európai piacra is, és akkor mi is kipróbálhatjuk, megvan-e tényleg az a varázslatos íze!? (New Scientist 1997. március 21.) PUSZTULÓ ERDŐK A fák lombkoronájának csökkenése egyre elterjedtebb Európa-szerte, noha ennek oka egyelőre még nem ismeretes pontosan. Egy 1995-ben készült, egész Európát feltérképező tanulmányból az derül ki, hogy a vizsgálatra kiválasztott egyedek 25%-a sérültnek minősíthető, mind a lombhullatók, mind a tűlevelűek között. A lombhullatók csoportjában leginkább a tölgyfák szenvednek káro­sodást, közöttük 31% volt sérült. A tűle­velűeknél az erdei fenyő vezette a listát 32%-kal. Azokat a fákat minősítették sérült­nek, melyek a leveleik, illetve tűik leg­alább 25%-át elvesztették az összeha­sonlítás alapjául szolgáló, ugyanolyan típusú referenciafához képest. A fenti számok átlagot mutatnak, ami a vizs­gált 3 európai ország 117 000 fájára igaz. A vizsgált terület nagysága évről évre nő, így a korábbi évek adataival nem le­het pontos összehasonlítást végezni. Az 1994-ben és 1995-ben vizsgált 94 000 fa esetében azonban jól látható a romlás. Míg '94-ben még csak 25,2% bizonyult sérültnek, '95-re ez a szám 26,8-ra nőtt. Egy kisebb területen mintegy 28 000 fát, úgynevezett általános mintapéldá­nyokat, körülbelül 1988 óta évente fo­lyamatosan figyelnek. Ezek között a sértetlenek (kevesebb mint 10% lomb­hullás) száma folyamatosan csökken, 69%-ról 1995-re 39%-ra. Ezen időszak alatt a sérült, lombozatuknak több mint negyedét elvesztő fák aránya 8-ról 22-­­ra emelkedett. Az itt levont következte­tések értékét valamelyest rontja, hogy a vizsgált fák között nem voltak mintapél­dányok Európa keleti és északi részé­ből. A több országot átfogó tanulmánnyal egyidejűleg mind a 30 országban foly­tatnak saját felméréseket is. A 197 mil­lió hektár erdőterületre kiterjedő vizs­gálat körülbelül Európa erdőterületé­nek a 3/4-ét jelenti, 635 000 megfigyelt fával. Noha az egyes országok eredmé­nyei több okból sem engednek meg pontos összehasonlítást, azért az az ál­talános következtetés vonható le, hogy Közép- és Kelet-Európai fái vannak a leginkább veszélyben. A jelenlegi vizsgálati módszerekkel nehéz meghatározni a károsodás okát. Mivel a lombvesztésnek számos előidé­zője lehet, ennek vizsgálata nem igazán segít az okok feltárásánál. Ezért mosta­nában a talaj és a csapadék vegytani elemzését végzik. 1995-ben Európa 600 pontján vettek mintát, és az első ered­mények idén tavaszra várhatók. A vizs­gálatokat 5-10 éven keresztül kell foly­tatni ahhoz, hogy a változás iránya felis­merhető legyen. Ami a légszennyezés és az erdők csökkenésének összefüggését illeti, tu­dásunk lényegében nem változott. Né­hány helyen, ahol a levegőt szennyező anyagok koncentrációja nagyon magas, az összefüggés egyértelmű. Európa sok helyén az ózon koncentrációja is gyak­ran meghaladja a kritikus értéket. Na­gyon valószínű, hogy a szennyező anya­gok kis koncentrációja is megviseli a fá­kat és sokkal érzékenyebbé válnak a fagy, a szárazság, a rovarok és egyéb té­nyezők támadásaival szemben. A talaj folyamatos savasodásának is hasonló hatása van. Reméljük, hogy a jelenleg végzett kémiai vizsgálatok közelebb visznek minket a válaszhoz. A fák koro­nájának csökkenéséről eközben is folya­matosan gyűjtik az adatokat. (Add News - Lélegzet 9713) Természet Világa 1997. július

Next