Természet Világa, 2002 (133. évfolyam, 1-12. szám)

2002-09-01 / 9. szám

DIÁKPÁLYÁZAT az egykori gyógymódokat. Vagyis a népi orvoslás nem teljesen a múlté, ma is to­vább élő gyakorlat. Egyes vidékeken a nép, ha nem is állandó jelleggel, de alkalmilag még ma is az empirikus módszerekkel se­gít bajain. A mifelénk élő emberek, főleg az idősek a népi gyógymódokat még mindig használ­ják betegségeik gyógyítására, amiket szüle­iktől, nagyszüleiktől tanultak. Volt olyan gyógymód, amely általában ismert volt, és mindenki alkalmazta, de voltak olyanok, amelyekkel csak kivételes személyek voltak képesek gyógyítani. Vol­tak családok, amelyekben nemzedékről nemzedékre öröklődött egyes betegségek gyógyítása. Ezek a gyógyítók nem pénzért tevé­kenykedtek, még a meggyógyult betegtől sem mindig fogadták el az ajándékot, egyrészből azért, mert jól ismerték egy­mást, másrészből pedig a gyógyítók ma­guk is a betegekhez hasonló parasztok voltak. A természeti életből, a magára utaltság­ból következő tapasztalati úton szerzett gyógymódok összekeveredtek a varázslá­sokkal, melyek az ősi hiedelmek borzonga­tó világába mutattak vissza, oda, ahol rossz és jó szellemek ádáz háborúja dúlt az em­ber ellen. A megfelelő orvosi ellátottság, a szüksé­ges gyógyszerek könnyű beszerzése, a mű­veltség ugrásszerű fejlődése feledteti az ősi, népi gyógymódokat. S az emberiség hajlamos arra, hogy gyorsan elfelejtse a többi le nem jegyzett hagyományos érték­kel együtt a népi gyógymódokat is. A gyűjtött anyagot úgy írom le, ahogy közvetlen vagy közvetett módon tudomá­somra jutottak. A gyűjtést tekintve szeren­csés helyzetben vagyok, mivel nagy­mamám ismerte a gyógynövényeket és azok hatását. Töréseket, ficamokat, vá­gott, zúzott, égett sebeket gyógyított, igen sokszor jó eredménnyel. Ezekre a sebekre házi készítményű sebtapaszokat használt. Nagymamám a népi gyógyítás jó részét családján, rajtam is gyakorolta. A lejegyzett anyag egy részét tehát köz­vetlenül a velem kapcsolatos események­ből vagy közvetett élményekből ismerem. Szülő asszony gyógyítása: A szülő asszonyt szülése pillanatától hat hétig babonás hiedelmek sokasága fonta körül csecsemőjével együtt. Az otthoni szüléseknél a segédkező asszonyok első­sorban nem a csecsemővel, hanem a szülő­anyával törődtek. Ha szülés után nehezen távozott el a placenta, arra biztatták a szü­lő asszonyt, hogy teljes erejéből egy szűk szájú üvegbe fújjon bele. Ha gátrepedése volt, sárga agyagsárt tettek a repedésre. A szülő asszony hasát szülés után vászon­ba szorította a bábasszony, hogy visszahú­zódjék. Az első hetekben naponként ken­te, masszírozta, később már ritkább idő­közben, és a hatodik hétben diófalevélből és más illatos növényekből főzött fürdővíz­ben feresztette. Ma már kórházban szül minden asszony. A hiedelmekről még so­kan tudnak, de már nemigen tulajdonítnak jelentőséget azoknak. Az anyatej elapadása ellen: „A szülés első heteiben az asszony ne lépjen át a patakon, mert a patak elviszi a tejét s nem marad. Ha mégis muszáj át­mennie, előbb mártsa belé a lábát a patak vizébe, s akkor nem viszi el.” (Elmondta: Kóródi Ferencné) Fejfájás: A fejfájást megelőző védekezésként, amikor az új évben a legelső mennydör­gést meghallották, vasszerszámmal ütöget­­ték a fejüket, hogy ne érje fejfájás abban az évben. Valaha feltehetően varázsszavakat, ráolvasást is mondtak ütögetés közben, amíg a mennydörgést hallgatták. Ezek a valószínű ráolvasások azonban már telje­sen feledésbe merültek. A fájós fejet vizes, borecetes borogatással kötik körül, vagy reszelt tormát, reszelt pityókát raknak a homlokra, halántékra. Persze, ezek mellett elsődleges szerepe ma már a patikai, mo­dern gyógyszereknek van. Igézés: Nagymamám száraz kökénybokrot ve­tett a tűzre, amíg szenesedett, poharat és réznyelű villát szedett elő. A pohár alá re­formátus létére keresztet vetett, és lekupo­rodott a kemence elé. A réznyelű villával szenet kapart ki, belevette a vízbe. A villát a pohár szájára fektetve háromszor a ke­reszt jelét formálta ki vele és közben a kö­vetkező varázsszavakat suttogta: Annak aki megigézte Kígyó... a szeme közé. Ha ember igézte meg Hasaggyon ki a töke. Ha asszony igézte meg Hasaggyon ki a csicse. Amilyen mértékben sírt a szén a vízben és amilyen mélyen szállt a pohár fenekére, olyan fokú volt az igézés. Ha meghalvá­nyult a szenes víz, kék szemű volt az igéző, ha sötétült, barna, fekete szemű okozta az igézést. A betegnek három kortyot kellett innia a szenes vízből, majd a vízzel keresz­tet rajzoltak a homlokára, két tenyerébe, szíve tájára, talpára. A vízből az ajtó sarká­ra loccsintottak, és a maradékot az udva­ron szembeloccsantották a kutyával, reá ruházták át az igézést. Ijedtség: Az ijedtséget nem tudatos, hanem tudat alatti homályos érzéssel valami szellem­lénynek tulajdonították. Ha hullától ijedt meg valaki, a halottnak levágott hajával füstölték meg, ha állattól ijedt meg, az ál­lat szőrének, tollának elégetésével, füstjé­vel igyekeztek kiűzni az ijedtséget. Hasfájás: A beteg, amíg csak tehette, igyekezett leküzdeni, titkolni haját. Ha látszott is raj­ta a betegség, azt csak kérdésre vallotta be. Hasfájás ellen a legelső gyógyszer a kö­ménymagos vagy fodormentás pálinka volt. Ha ettől nem szűnt el a hasfájás, ak­kor a kenés következett. Nagymamám ke­nőasszonynak is kitűnő volt. Enyhe simo­gató nyomással a gyomorszájtól kezdte szappanos kezével, húzó, simogató moz­dulatokkal végezte a masszírozást. Keze alatt igen sok esetben el is múlott a fájda­lom. Abban az esetben, ha a kenés alatt se csökkent a fájdalom, azt mondta, hogy le­het köldökcsemór. Tiszta, vékony fejken­dőt fogott jobb keze mutatóujjára, a bete­get a földön hanyatt fektette, ujját a beteg köldökébe mélyesztette és a szükséges fordulatoknál a földön fekvő betegen is átlépve, az óramutató forgása irányába csavarni kezdte a köldököt. Ha a beteg ez­után se lett jobban, meleg lisztet, vagy me­leg sót helyeztek a hasára és az ágyba fek­tették. Hashajtónak tejben ruhazsírt, savanyí­tott káposzta hideg, langyos levét, három évnél idősebb kutyafa kérgének a teáját itták. Hasmenés ellen juhtúrót, aszalt so­mot, aszalt vackort, szederlevélteát hasz­náltak. Enni a háznál található ételek kö­zül azt ehetett, amit éppen kívánt. Még a hastífuszban és vérhasban szenvedő beteg is azt ehetett, amit akart. Fel sem tételez­ték még a XX. század elején, hogy az az étel is ártalmas lehet, amit a beteg kíván, s ez a tévhit nemegyszer katasztrófát okozott. Sárgaság: Méh vitasszából sárga vijasszpoharat kell csinálni, kilenc tetűt megszárasztani, megtörni azt, hogy por legyen belőle. Azt a port bele kell tenni a vijasszpohárba, aztán viselős asszony pisiljen belé. Fel kell verni, s a beteg meg kell igya. Attól elmúlik a sár­gaság. Sokan kikacagták már e drasztikus gyógyszert. Hűlés, nátha: Hűlés és nátha ellen többféle gyógyszert is használtak, de a gyógyítás alapja az alko­hol volt. Könnyebb náthánál forró láb­fürdő, forró bor jó fűszeresen, ez volt a gyógyszer, amelyet lefekvés előtt használ­tak. Az orrfolyás ellen a borecet gőzét használták. Amíg a beteg a lábát áztatta a kemence mellett, a kemence lapjára bor­ecetet cseppentettek, s a beteg, kendőt te­rítve fejére, a forró párát szimatolta a ken­dő alatt. Súlyosabb, hosszabb ideig tartó nátha esetén gyógynövényes, forró, izzasz­tó fürdőt készítettek, amelyben letakarva izzadt a beteg. Majd ágyba feküdt, pálin- CXXXIII

Next