Természet Világa, 2002 (133. évfolyam, 1-12. szám)
2002-09-01 / 9. szám
DIÁKPÁLYÁZAT az egykori gyógymódokat. Vagyis a népi orvoslás nem teljesen a múlté, ma is tovább élő gyakorlat. Egyes vidékeken a nép, ha nem is állandó jelleggel, de alkalmilag még ma is az empirikus módszerekkel segít bajain. A mifelénk élő emberek, főleg az idősek a népi gyógymódokat még mindig használják betegségeik gyógyítására, amiket szüleiktől, nagyszüleiktől tanultak. Volt olyan gyógymód, amely általában ismert volt, és mindenki alkalmazta, de voltak olyanok, amelyekkel csak kivételes személyek voltak képesek gyógyítani. Voltak családok, amelyekben nemzedékről nemzedékre öröklődött egyes betegségek gyógyítása. Ezek a gyógyítók nem pénzért tevékenykedtek, még a meggyógyult betegtől sem mindig fogadták el az ajándékot, egyrészből azért, mert jól ismerték egymást, másrészből pedig a gyógyítók maguk is a betegekhez hasonló parasztok voltak. A természeti életből, a magára utaltságból következő tapasztalati úton szerzett gyógymódok összekeveredtek a varázslásokkal, melyek az ősi hiedelmek borzongató világába mutattak vissza, oda, ahol rossz és jó szellemek ádáz háborúja dúlt az ember ellen. A megfelelő orvosi ellátottság, a szükséges gyógyszerek könnyű beszerzése, a műveltség ugrásszerű fejlődése feledteti az ősi, népi gyógymódokat. S az emberiség hajlamos arra, hogy gyorsan elfelejtse a többi le nem jegyzett hagyományos értékkel együtt a népi gyógymódokat is. A gyűjtött anyagot úgy írom le, ahogy közvetlen vagy közvetett módon tudomásomra jutottak. A gyűjtést tekintve szerencsés helyzetben vagyok, mivel nagymamám ismerte a gyógynövényeket és azok hatását. Töréseket, ficamokat, vágott, zúzott, égett sebeket gyógyított, igen sokszor jó eredménnyel. Ezekre a sebekre házi készítményű sebtapaszokat használt. Nagymamám a népi gyógyítás jó részét családján, rajtam is gyakorolta. A lejegyzett anyag egy részét tehát közvetlenül a velem kapcsolatos eseményekből vagy közvetett élményekből ismerem. Szülő asszony gyógyítása: A szülő asszonyt szülése pillanatától hat hétig babonás hiedelmek sokasága fonta körül csecsemőjével együtt. Az otthoni szüléseknél a segédkező asszonyok elsősorban nem a csecsemővel, hanem a szülőanyával törődtek. Ha szülés után nehezen távozott el a placenta, arra biztatták a szülő asszonyt, hogy teljes erejéből egy szűk szájú üvegbe fújjon bele. Ha gátrepedése volt, sárga agyagsárt tettek a repedésre. A szülő asszony hasát szülés után vászonba szorította a bábasszony, hogy visszahúzódjék. Az első hetekben naponként kente, masszírozta, később már ritkább időközben, és a hatodik hétben diófalevélből és más illatos növényekből főzött fürdővízben feresztette. Ma már kórházban szül minden asszony. A hiedelmekről még sokan tudnak, de már nemigen tulajdonítnak jelentőséget azoknak. Az anyatej elapadása ellen: „A szülés első heteiben az asszony ne lépjen át a patakon, mert a patak elviszi a tejét s nem marad. Ha mégis muszáj átmennie, előbb mártsa belé a lábát a patak vizébe, s akkor nem viszi el.” (Elmondta: Kóródi Ferencné) Fejfájás: A fejfájást megelőző védekezésként, amikor az új évben a legelső mennydörgést meghallották, vasszerszámmal ütögették a fejüket, hogy ne érje fejfájás abban az évben. Valaha feltehetően varázsszavakat, ráolvasást is mondtak ütögetés közben, amíg a mennydörgést hallgatták. Ezek a valószínű ráolvasások azonban már teljesen feledésbe merültek. A fájós fejet vizes, borecetes borogatással kötik körül, vagy reszelt tormát, reszelt pityókát raknak a homlokra, halántékra. Persze, ezek mellett elsődleges szerepe ma már a patikai, modern gyógyszereknek van. Igézés: Nagymamám száraz kökénybokrot vetett a tűzre, amíg szenesedett, poharat és réznyelű villát szedett elő. A pohár alá református létére keresztet vetett, és lekuporodott a kemence elé. A réznyelű villával szenet kapart ki, belevette a vízbe. A villát a pohár szájára fektetve háromszor a kereszt jelét formálta ki vele és közben a következő varázsszavakat suttogta: Annak aki megigézte Kígyó... a szeme közé. Ha ember igézte meg Hasaggyon ki a töke. Ha asszony igézte meg Hasaggyon ki a csicse. Amilyen mértékben sírt a szén a vízben és amilyen mélyen szállt a pohár fenekére, olyan fokú volt az igézés. Ha meghalványult a szenes víz, kék szemű volt az igéző, ha sötétült, barna, fekete szemű okozta az igézést. A betegnek három kortyot kellett innia a szenes vízből, majd a vízzel keresztet rajzoltak a homlokára, két tenyerébe, szíve tájára, talpára. A vízből az ajtó sarkára loccsintottak, és a maradékot az udvaron szembeloccsantották a kutyával, reá ruházták át az igézést. Ijedtség: Az ijedtséget nem tudatos, hanem tudat alatti homályos érzéssel valami szellemlénynek tulajdonították. Ha hullától ijedt meg valaki, a halottnak levágott hajával füstölték meg, ha állattól ijedt meg, az állat szőrének, tollának elégetésével, füstjével igyekeztek kiűzni az ijedtséget. Hasfájás: A beteg, amíg csak tehette, igyekezett leküzdeni, titkolni haját. Ha látszott is rajta a betegség, azt csak kérdésre vallotta be. Hasfájás ellen a legelső gyógyszer a köménymagos vagy fodormentás pálinka volt. Ha ettől nem szűnt el a hasfájás, akkor a kenés következett. Nagymamám kenőasszonynak is kitűnő volt. Enyhe simogató nyomással a gyomorszájtól kezdte szappanos kezével, húzó, simogató mozdulatokkal végezte a masszírozást. Keze alatt igen sok esetben el is múlott a fájdalom. Abban az esetben, ha a kenés alatt se csökkent a fájdalom, azt mondta, hogy lehet köldökcsemór. Tiszta, vékony fejkendőt fogott jobb keze mutatóujjára, a beteget a földön hanyatt fektette, ujját a beteg köldökébe mélyesztette és a szükséges fordulatoknál a földön fekvő betegen is átlépve, az óramutató forgása irányába csavarni kezdte a köldököt. Ha a beteg ezután se lett jobban, meleg lisztet, vagy meleg sót helyeztek a hasára és az ágyba fektették. Hashajtónak tejben ruhazsírt, savanyított káposzta hideg, langyos levét, három évnél idősebb kutyafa kérgének a teáját itták. Hasmenés ellen juhtúrót, aszalt somot, aszalt vackort, szederlevélteát használtak. Enni a háznál található ételek közül azt ehetett, amit éppen kívánt. Még a hastífuszban és vérhasban szenvedő beteg is azt ehetett, amit akart. Fel sem tételezték még a XX. század elején, hogy az az étel is ártalmas lehet, amit a beteg kíván, s ez a tévhit nemegyszer katasztrófát okozott. Sárgaság: Méh vitasszából sárga vijasszpoharat kell csinálni, kilenc tetűt megszárasztani, megtörni azt, hogy por legyen belőle. Azt a port bele kell tenni a vijasszpohárba, aztán viselős asszony pisiljen belé. Fel kell verni, s a beteg meg kell igya. Attól elmúlik a sárgaság. Sokan kikacagták már e drasztikus gyógyszert. Hűlés, nátha: Hűlés és nátha ellen többféle gyógyszert is használtak, de a gyógyítás alapja az alkohol volt. Könnyebb náthánál forró lábfürdő, forró bor jó fűszeresen, ez volt a gyógyszer, amelyet lefekvés előtt használtak. Az orrfolyás ellen a borecet gőzét használták. Amíg a beteg a lábát áztatta a kemence mellett, a kemence lapjára borecetet cseppentettek, s a beteg, kendőt terítve fejére, a forró párát szimatolta a kendő alatt. Súlyosabb, hosszabb ideig tartó nátha esetén gyógynövényes, forró, izzasztó fürdőt készítettek, amelyben letakarva izzadt a beteg. Majd ágyba feküdt, pálin- CXXXIII