Természet Világa, 2002 (133. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / II. Különszám
Ezzel a felkiáltással végződik az a megemlékezés, amellyel Biró Lajos ismeretterjesztő író előtt tisztelgett a Természet Világa című folyóirat 2001. májusi számában. A Természettudományi Múzeum jubileumán most Bírót mint gyűjtőt mutatjuk be, akit ma már inkább csak a zoológusok és az etnográfusok ismernek. Élete akár egy csillagszóró, sokáig készült nagy tettére a majdnem teljes ismeretlenségben, majd - miközben a világ másik végén küszködött - hirtelen ismert és népszerű lett. Amikor hét év távollét után hazatért, már Európa-szerte tisztelték és ünnepelték. Élete utolsó évtizedeiben azonban ismét a szegénység és az elfeledettség jutott osztályrészéül. A szűkebb szakma viszont ma sem felejti, nem is felejtheti, mert amit létrehozott, az évszázadokra szól, az nem más, mint tudományos igénnyel gyűjtött, jól dokumentált és megfelelő állapotban hazajuttatott múzeumi anyag. „Kiemelkedő munkát végez 1895-1901 között Biró Lajos Észak- Új-Guineában és Új-Izlandban a Magyar Nemzeti Múzeum megbízásából, munkái és gyűjteményei nem egy területről egyedüli megbízható források”, így jellemzi Bodrogi Tibor (1959) a néprajzi gyűjtőt remek, alapvető munkájában, és a biológusok is hasonlóképpen vélekednek róla. Egy értékes gyűjtemény példányai között olyasfélék is akadnak, mint a méterrúd etalonja: csak egy van belőlük, s mindenki ahhoz hasonlítja a később maga által vizsgált példányait. Biró anyagában is vannak ilyen etalonok. Paradicsommadarakat sorolva írja: „A sok közül kettő minket nemcsak feltűnő szépségéért és rendkívül ritkaságáért érdekel, hanem nevéért is, a Paradisomis Rudolphi MAD. és az Astrarchia Stephaniae MAD. akkori trónörökös párunkról kapta a nevét. Az első három betű a szerzőt, Madarász Gyulának, múzeumunk akkori ornitológusának nevét jelenti, mert e világhíres madárfajokat magyar ember ismerte fel és írta le újaknak s az eredeti első példányok Nemzeti Múzeumunk kincsei. Az ilyen első példányokat típusnak nevezik, s megbecsülhetetlen muzeális értékek, akár egy elefántnak, akár egy pici rovarnak típusai. Muzeális szemmel nézve egy ilyen első példány pici bogár becsesebb, mint egy új oroszlánfajnak második példánya. Sajnos, hogy csak zoológus néz és lát így, a vadász és utána a közönség másképen.” Gyűjtemények sorsáról A fenti idézet más, idevágó példát is eszünkbe juttat a múzeum múltjából. Kittenberger Kálmán az egyik ujjával fizetett azért, hogy az akkori állattári igazgató (Horváth Géza) rovaranyagot és nem vadászati trófeákat gyűjtetett vele Afrikában, és csak ennek megfelelő felszereléssel látta el. Voltak rovargyűjtő szerszámai és anyagai, de nem volt megfelelő vadászpuskája, amivel védekezhetett volna például az oroszlán ellen. Csak leleményének köszönhette, hogy mégis sikerült élve kikerülnie a támadásból, s csak egyik ujját veszítette el. Amikor felépült, formatinban hazaküldte letépett ujjpercét. Kapott is mindjárt megfelelő fegyvert. Leírásaiból tudjuk, hogy milyen sikerrel forgatta puskáit. Gyűjtésére is alapozva készült el azután az Európa hírű Afrika-kiállítás, mely 1956-ban elégett. Kittenbergernek - nemzedékek ifjúságának izgalmas olvasmányain kívül - jószerivel csak azok a rovaranyagai maradtak meg, amelyeket megkímélt a sors a tűztől. Ezek az anyagok ma nagyon is megbecsült részei a múzeumi gyűjteménynek. A forrásanyagról Biró barátait és jótevőit gyakorta lepte meg levelekkel, melyek két hónapot is hajókáztak akkoriban, amíg hazaértek. (A Szuezi-csatorna már készen volt, nem VÁSÁRHELYI TAMÁS : büntetésből mehetsz a magyar nemzeti múzeumba!” Biró Lajos egyik háza verandáján Új-Guineában 44 A természet múzeuma