Tükör, 1964. április-június (1. évfolyam, 1-13. szám)
1964-06-30 / 13. szám
MIÉrt ROSSZAK A MAGYAR SLÁGEREK? 14 □ A tánczene nem a jazzből nőtt ki, hanem a jazz felé kacsingató európai szórakoztató muzsikából. De bárhogy nézzük is: a slágerzene és a jazz között eltéphetetten szálak szövődtek. A hangszerek azonossága (a négerek átvették a nekik megfelelő hangszereket, a tánczenekarok meg egyre több olyan ütő eszközt találtak, amelyek a néger zene ritmuskeltőeszközeit pótolják, vagy azokhoz hasonlítanak), a ritmus alapvető szerepe, hogy csak a legfeltűnőbb hasonlóságokat említsük. A színvonalas tánczene sokat tanult a jazztől a zenei anyaggal való bánás tekintetében, s méginkább szembetűnő a hasonlóság, ha figyelembe vesszük, hogy a tánczenében is egyre inkább az előadás veszi át a vezetőszerepet a megkomponált zene és szöveg mellett. Jó muzsikusok a legbárgyúbb szövegű, gyenge kis dallamocskákat is képesek sikerre vinni, s tulajdonképpen minden tánczenekarra — tagjainak képességei szerint — külön kell hangszerelni. A világ híresebb tánczenekarai pillanatok alatt felismerhetők a hangzásukról, stílusukról. Nálunk nincs ilyen jelentős tánczenekar! Sterilizált tánczene A mi tánczenénk a német és amerikai filmzene nyomán némiképp modernizált szalonzenéből alakult ki, aminek az volt a reprezentatív megnyilatkozása, hogy Künnecke kimondottan szórakoztató zene jellegű Táncszvitje mindig népszerűbb volt, mint Gershwin ugyancsak szórakoztató, de jazzes kék rapszódiája, s jobban is tudták játszani. Ha valaki a német mintáktól eltért valamennyire, mondjuk a franciás sanzonok irányába, már különcnek számított. A charleston és az Alexander’s Ragtime Band ugyan népszerűvé vált, de magyar előadásban mindig érződött rajta a K. u. K. katonabandák szögletes merevsége. Amikor pedig megszabadultunk a nyomasztó német befolyástól, útját állta a néger folklór egészséges beáramlásának a babonás félelem mindentől, ami »nyugati«. Jó másfél évtizeddel ezelőtt kitaláltuk, német és cseh zenekarokkal karöltve, a sterilizált tánczenét, amely illedelmes volt mint a fejletlen gyerek a »jobb körök« tánciskolájában, s éppenséggel annyi izgalmat keltett, mint egy vidéki cserkészzenekar az úrnapi körmenetben. Aztán kitaláltunk hozzá egy egész új műfajt is, amelynek jeligeszerűen kimagasló produktuma úgy kezdődött, hogy »Szénát hordanak a szekerek«. Azt mondták, hogy a magyar népművészet ihletése, pedig csak a Városligetből jött, ahol Erdélyi Mihály már másfél évtizeddel előbb meghonosította. Kitűnő zenészek - elavult stilus A műfaj ápolását rábíztuk az egyetlen, állami státusokra szervezett együttesre, a rádió tánczenekarára. Kitűnő muzsikusokat kényszerítettünk arra, hogy ebben a stílusban zenéljenek éveken át. Amikor kiderült, hogy erre nincs, szükség, már nemcsak néhány zenésznek volt nehéz átállnia egy karakterisztikusabb előadásmódra, hanem a szerzőknek is, akik erre az együttesre szabták számaikat. Az átmenet olyan lassú, fokozatos volt, hogy a hallgatónak sokáig fel sem tűnt. Az ellenszenv, amit a régi gyakorlat szült, nem szűnt meg. Hiába dicsérték Európa számos városában Bágya hangszereléseit, a rádió tánczenekarának puszta hangzása dühítette a türelmetlen hazai hallgatót. A türelmetlenség lassan közhangulattá vált. Végül is az egyetlen stabil, hivatásos tánczenekart átszervezték, lényegében megszüntették. Tagjainak egy részéből új együttest alakítottak. Ez a Stúdió 11. Első produkcióik alig különböztek a régi tánczenekar hangzásától. Úgy tűnt, mintha a régi nagyzenekarból egyszerűen csak kihagytak volna néhány hangszert. Valaki azt mondta: olyan ez, mintha a magyar futball újjászületését attól várnánk, hogy ezentúl 11 helyett 7—8 játékos lesz csak a pályán. Több színt! Hamarosan nyilvánvalóvá lett azonban, hogy az új együttes céltudatosan a divatosabb, tetszetősebb stílusirányzatok megszólaltatására törekszik. A régi kötöttségek alól kezdtek felszabadulni a muzsikusok. Kiderült, hogy a hosszú rádiós gyakorlat komoly haszonnal is járt: máig ez az egyetlen együttesünk, amelynek tagjai mindig mikrofonképes pontossággal és tisztasággal játszanak. A tánczene hívei közben megismerkedtek egy sor népszerű irányzattal. Elindult világhódító útjára az elektronikus gitár, s ennek uralkodó hangjára épülő stílus. S mert ez a hangszer már a legegyszerűbb pötyögtetésre is tetszetős a fülnek, igen sok műkedvelő muzsikus vette a kezébe. A szakszofonok, trombiták és harsonák zsúfult kórushangzását a kritikátlan ízlés kinevezte réginek, szemben a nálunk újszerűnek hitt gitárral. S mert a tánczene — az igényes jazzel ellentétben — mégiscsak elsősorban divatcikk, a Stúdió 11 is beszerezte a legmodernebb amerikai gitárokat, s a hangszínkombinációkat tovább növelték a rádió új Hammond-orgonájával. Ha a szerkesztők sorozatosan egész műsorokat állítanának össze a Stúdió 11 új felvételeiből, talán nyoma sem volna már a régi népszerűtlenségnek és előítéletnek. A közönség azonban egyelőre csak lassan fedezi fel egy-egy beiktatott számon a változást. A Stúdió 11 fő gyengesége: sokféle stílusban játszik. A rádiónak minden valamirevaló szerzőt szóhoz kell juttatnia, s a házi zenekarnak emiatt egyre-másra új hangszerelésben kell játszania. A sokféleség következménye: a jellegtelenség. A tekintélyt és hírnevet szerzett külföldi zenekarok csak egy-két muzsikus hangszereléseit játsszák. Ezek sajátos jellegét összetételük és a tagok egyéni adottságai szabják meg. Ez különbözteti meg őket a nyomtatott tömegkiadványokat játszó sok ezer többitől, akik az olcsóbb tánchelyeken szerepelnek. A karmester, esetleg az együttes valamelyik jól képzett muzsikusa hangszerel. Eredeti effektusokat talál ki, amit — sajátos adottságaik alapján — néha csakis ők tudnak megszólaltatni. Műkedvelő színvonalon ugyanez történik a mi fiataljaink amatőr együtteseinél. A közönség elnézi a gyengébb technikai tudást, a nagyon is kifogásolható harmonizálást és hangszerelést, és azt, hogy Stúdió 11 -és a többiek Az amatőrök kedvenc hangszere: az elektromos gitár