Tükör, 1964. április-június (1. évfolyam, 1-13. szám)

1964-06-30 / 13. szám

MIÉrt ROSSZAK A MAGYAR SLÁGEREK? 14 □ A tánczene nem a jazzből nőtt ki, hanem a jazz felé ka­csingató európai szórakoztató muzsikából. De bárhogy néz­zük is: a slágerzene és a jazz között eltéphetetten szálak szövődtek. A hangszerek azo­nossága (a négerek átvették a nekik megfelelő hangszereket, a tánczenekarok meg egyre több olyan ütő eszközt talál­tak, amelyek a néger zene ritmuskeltő­­eszközeit pótol­ják, vagy az­okhoz hasonlíta­nak), a ritmus alapvető sze­repe, hogy csak a legfeltű­nőbb hasonlóságokat említ­sük. A színvonalas tánczene so­kat tanult a jazztől a zenei anyaggal való bánás tekinte­tében, s méginkább szembe­tűnő a hasonlóság, ha figye­lembe vesszük, hogy a tánc­zenében is egyre inkább az előadás veszi át a vezetőszere­pet a megkomponált zene és szöveg mellett. Jó muzsiku­sok a legbárgyúbb szövegű, gyenge kis dallamocskákat is képesek sikerre vinni, s tulaj­donképpen minden tánczene­­karra — tagjainak képességei szerint — külön kell hangsze­relni. A világ híresebb tánczene­karai pillanatok alatt felis­merhetők a hangzásukról, stí­lusukról. Nálunk nincs ilyen jelentős tánczenekar! Sterilizált tánczene A mi tánczenénk a német és amerikai filmzene nyomán némiképp modernizált sza­lonzenéből alakult ki, aminek az volt a reprezentatív meg­nyilatkozása, hogy Künnecke kimondottan szórakoztató ze­ne jellegű Táncszvitje mindig népszerűbb volt, mint Gersh­win ugyancsak szórakoztató, de jazzes kék rapszódiája, s jobban is tudták játszani. Ha valaki a német minták­tól eltért valamennyire, mondjuk a franciás sanzonok irányába, már különcnek szá­mított. A charleston és az Alexander’s Ragtime Band ugyan népszerűvé vált, de magyar előadásban mindig érződött rajta a K. u. K. ka­tonabandák szögletes merev­sége. Amikor pedig megsza­badultunk a nyomasztó né­met befolyástól, útját állta a néger folklór egészséges be­áramlásának a babonás féle­lem mindentől, ami »nyugati«. Jó másfél évtizeddel ez­előtt kitaláltuk, német és cseh zenekarokkal karöltve, a sterilizált tánczenét, amely il­ledelmes volt mint a fejlet­len gyerek a »jobb körök« tánciskolájában, s éppenség­gel annyi izgalmat keltett, mint egy vidéki cserkészzene­kar az úrnapi körmenetben. Aztán kitaláltunk hozzá egy egész új műfajt is, amelynek jeligeszerűen kimagasló pro­duktuma úgy kezdődött, hogy »Szénát hordanak a szeke­rek«. Azt mondták, hogy a magyar népművészet ihletése, pedig csak a Városligetből jött, ahol Erdélyi Mihály már másfél évtizeddel előbb meg­honosította. Kitűnő zenészek - elavult stilus A műfaj ápolását rábíztuk az egyetlen, állami státusokra szervezett együttesre, a rádió tánczenekarára. Kitűnő mu­zsikusokat kényszerítettünk arra, hogy ebben a stílusban zenéljenek éveken át. Amikor kiderült, hogy erre nincs, szükség, már nemcsak néhány zenésznek volt nehéz átállnia egy karakterisztiku­sabb előadásmódra, hanem a szerzőknek is, akik erre az együttesre szabták számai­kat. Az átmenet olyan lassú, fokozatos volt, hogy a hallga­tónak sokáig fel sem tűnt. Az ellenszenv, amit a régi gya­korlat szült, nem szűnt meg. Hiába dicsérték Európa szá­mos városában Bágya hang­­szereléseit, a rádió tánczene­karának puszta hangzása­­ dühítette a türelmetlen hazai hallgatót. A türelmetlenség lassan közhangulattá vált. Végül is az egyetlen stabil, hivatásos tánczenekart átszervezték, lé­nyegében megszüntették. Tagjainak egy részéből új együttest alakítottak. Ez a Stúdió 11. Első produkcióik alig kü­lönböztek a régi tánczenekar hangzásától. Úgy tűnt, mint­ha a régi nagyzenekarból egyszerűen csak kihagytak volna néhány hangszert. Va­laki azt mondta: olyan ez, mintha a magyar futball új­jászületését attól várnánk, hogy ezentúl 11 helyett 7—8 játékos lesz csak a pályán. Több színt! Hamarosan nyilvánvalóvá lett azonban, hogy az új együttes céltudatosan a diva­tosabb, tetszetősebb stílus­­irányzatok megszólaltatására törekszik. A régi kötöttségek alól kezdtek felszabadulni a muzsikusok. Kiderült, hogy a hosszú rádiós gyakorlat ko­moly haszonnal is járt: máig ez az egyetlen együttesünk, amelynek tagjai mindig mik­rofonképes pontossággal és tisztasággal játszanak. A tánczene hívei közben megismerkedtek egy sor nép­szerű irányzattal. Elindult vi­lághódító útjára az elektroni­kus gitár, s ennek uralkodó hangjára épülő stílus. S mert ez a hangszer már a legegy­szerűbb pötyögtetésre is tet­szetős a fülnek, igen sok mű­kedvelő muzsikus vette a ke­zébe. A szakszofonok, trombi­ták és harsonák zsúfult kó­rushangzását a kritikátlan íz­lés kinevezte réginek, szemben a nálunk újszerűnek hitt gi­tárral. S mert a tánczene — az igényes jazzel ellentétben — mégiscsak elsősorban divat­cikk, a Stúdió 11 is beszerezte a legmodernebb amerikai gitá­rokat, s a hangszínkombiná­ciókat tovább növelték a rádió új Hammond-orgonájával. Ha a szerkesztők sorozato­san egész műsorokat állítaná­nak össze a Stúdió 11 új fel­vételeiből, talán nyoma sem volna már a régi népszerűt­lenségnek és előítéletnek. A közönség azonban egyelőre csak lassan fedezi fel egy-egy beiktatott számon a változást. A Stúdió 11 fő gyengesége: sokféle stílusban játszik. A rá­diónak minden valamirevaló szerzőt szóhoz kell juttatnia, s a házi zenekarnak emiatt egy­­re-másra új hangszerelésben kell játszania. A sokféleség következménye: a jellegtelen­­ség. A tekintélyt és hírnevet szerzett külföldi zenekarok csak egy-két muzsikus hang­­szereléseit játsszák. Ezek sajá­tos jellegét összetételük és a tagok egyéni adottságai szab­ják meg. Ez különbözteti meg őket a nyomtatott tömegkiad­ványokat játszó sok ezer töb­bitől, akik az olcsóbb tánche­lyeken szerepelnek. A karmes­ter, esetleg az együttes valame­lyik jól képzett muzsikusa hangszerel. Eredeti effektuso­kat talál ki, amit — sajátos adottságaik alapján — néha csakis ők tudnak megszólal­tatni. Műkedvelő színvonalon ugyanez történik a mi fiatal­jaink amatőr együtteseinél. A közönség elnézi a gyengébb technikai tudást, a nagyon is kifogásolható harmonizálást és hangszerelést, és azt, hogy Stúdió 11 -és a többiek Az amatőrök kedvenc hangszere: az elektromos gitár

Next