Tükör, 1969. január-március (6. évfolyam, 1-12. szám)
1969-03-18 / 11. szám
BERKESI ANDRÁS Szól a kakas már... Halkan berregett a telefon. Moltke a hallgatóra tette a kezét és elővette a pisztolyát. — Ha elárul, agyonlövöm. — Felemelte a hallgatót és átadta a sápadt, meggyötört arcú embernek. — Mácsik lakás — mondta halkan Győrbíró. — Szervusz Laci... Igen, én vagyok ... Minden rendben van, nem követtek... A terep is tiszta. Értem ... Igen ... Majd ajtót nyitok. Értem, nem kell... siess, Laci, várlak ... Szervusz ... — Letette a kagylót, lehuppant a székre és keservesen felnyögött. — Úristen, mit tettem? — Megmentette a feleségét. — De elárultam a barátomat. — Most nincs idő a moralizálásra — mondta határozottan Moltke. — Hadnagy úr, bilincselje meg és azonnal kísérje vissza. Maga felel Győrbiróért. A hátsó kijáratnál vár a gépkocsi. Taube durva mozdulattal megbilincselte a férfit, aztán erőteljesen az ajtó felé lökte. Győrbíró egyensúlyát vesztve néhány tántorgó lépést tett, aztán hirtelen megállt. — őrnagy úr — mondta lángragyúrt arccal, felháborodott hangon. — Tartsa be az ígéretét. — Persze — mondta Moltke és lágyan a homlokára ütött. — Feltárcsázta a nyomozó osztály számát. — Moltke beszél, főhadnagy úr. Bontsa fel az A jelzésű borítékot. Megtalálja benne Győrbiró Ferencné szabadlábra helyezési parancsát. Azonnal engedjék ki... Igen, most, azonnal. Vége. — Köszönöm — mondta Győrbiró lehajtott fejjel és elfordult. — Nem jár érte köszönet — mondta Moltke. — Üzletet kötöttünk egymással és mindketten betartottuk a feltételeket. A férfi nem szólt semmit sem, megfordult és engedelmesen elindult. Taube megbiccentette a fejét és utána lépett. Moltke halkan fütyörészett, körüljárta a szobát, mintha most járt volna itt először. Kikapcsolta a mennyezeti világítást, csak a rádióasztalon álló hangulatlámpát hagyta égve. Elővette a pisztolyát és az ablakmélyedésbe húzódott. Vajon igaznak bizonyul-e a következtetése? A logika szerint az eseményeknek úgy kell bekövetkezniük, ahogyan ő elképzelte. A házat az emberei biztosítják. Harangvirág ebből a csapdából nem menekülhet. Moltke tárgyilagos ember volt, soha sem tagadta meg az elismerését az okos ellenféltől. Harangvirág pedig nemcsak okos volt, hanem bátor és vakmerő. Két éve tudnak Harangvirág létezéséről, két éve kutatnak a titokzatos szovjet felderítő után és senki sem tagadhatja, hogy neki sikerült Deákkal azonosítania. Úgy érezte, hogy most már világosan érti a zászlós gondolkodását, tehát cselekedetei is teljesen érthetőek. Deák vagy Anitától vagy Simonffytól megtudta, hogy gyanússá vált, megfigyelés alatt áll. Képzett, rutinos felderítő tiszt, tehát a figyelmeztetés után alaposan felkészült a támadásra. Felfedezte a lehallgató készüléket, nyilvánvaló, hogy az ál- Győrbirót a felfedezés ismeretében hallgatta ki, játszott, alakoskodott, de meg kell hagyni, ügyesen csinálta. Azt még nem tudja, hogy miképpen jött rá a provokációra. Lehet, hogy a múltból személyesen ismerte Győrbirót, de az is lehetséges, hogy a versleírási trükkel. Ezt majd elmondja Harangvirág. A Tarpataki-féle provokáció leleplezése viszont zseniális „húzás” volt. A Cövek-csoportot nyilas ruhába öltöztette és Tarpatakiékat elrabolták. Motozást hallott az előszoba felől. Valaki halkan kinyitotta az ajtót. Moltke teljesen behúzódott az ablakmélyedésbe. Az ajtót becsukták, az előszobából óvatos léptek zaja szűrődött be. A látogató megállt az ajtóban. — Jó estét. — Megismerte a zászlós hangját. — Deák előrelépett, aztán megállt. Moltke kifordult az ablakmélyedésből, pisztolyát a zászlósra fogta. — Üdvözlöm, Harangvirág. Tegye fel a kezét, nem szeretném, ha zsebből tüzelne. Deák szó nélkül engedelmeskedett. Moltke felkattintotta a villanyt. — Álljon a falhoz. A férfi mögé lépett és lefegyverezte. — Megfordulhat. — Leengedhetem a kezem, őrnagy úr? — Most már igen, Harangvirág. Deák mosolyogva leengedte a kezét. — Téved őrnagy úr. Mondtam már, hogy nem én vagyok Harangvirág. Megmagyarázná, hogy mit jelent ez? — Nem gondolja, hogy inkább ön tartozna magyarázattal? Például megmagyarázhatná, hogyan került ide. — Találkozni akartam magával. — Remek, zászlós úr. És honnan tudta azt, hogy engem itt talál? — Deák az órájára nézett, Moltke sejtette, hogy az időt akarja húzni. — Délután elmentem Veronikához — mondta furcsa mosollyal —, a legjobb tenyérjós Angyalföldön. — Örülök, hogy a humorát nem vesztette el. De most arra kérem, hogy ne hülyéskedjen és ne húzza az időt. Ha nem tudná, kedves Harangvirág, közlöm, hogy most lebukott. Tehát honnan tudta meg, hogy itt vagyok? Deák kisfiúsán mosolygott. — Ha őszintén válaszolok, nem fogja elhinni, őrnagy úr. — Csak őszintén válaszolhat. — Helyes — mondta Deák. — Én akartam, hogy ön idejöjjön. — Hát ez nagyszerű! Kommunista? — Az vagyok. Tíz éve, őrnagy úr. — És maga akarta, hogy én ma este idejöjjek? Deák bólintott. — Én szerveztem meg, hogy maga idejöjjön. Csoportunk ugyanis azt a feladatot kapta, hogy Győrbiró Ferencet szabadítsuk ki, magát pedig fogjuk le. Nos, Győrbirót kihozatta a villából, ön pedig őrnagy úr, most a foglyom. Moltke hangosan felnevetett. Nevetése harsány volt, szívből jövő, még a könnye is kicsordult. — Remek, nagyszerű ... Hát ez igazán remek! — Hangosan kiáltott: — Kurt! — A hadnagy belépett. — Bilincselje meg Harangvirág elvtársat, nehogy kísértésbe essék és végrehajtsa a feladatát. Deák megrezzent, mintha nem számított volna erre a fordulatra. Engedelmeskednie kellett, mert Moltke ráfogta a pisztolyát. Előrenyújtotta a kezét, közben az órájára nézett megint. — Mi az, Deák? Késnek a barátai? — kérdezte gúnyosan Moltke. — Úgy látszik rosszul egyeztettük az időt. — De mennyire rosszul! — mondta Moltke. — Pedig zseniálisan megszervezte ezt a mai esti akciót. Zseniálisan. Már majdnem léprementem. Mondom, majdnem. — Zsebéből elővett egy fényképet. — Emlékszik erre a képre? Tegnap délután maga adta át nekem, hogy kimásszon a csapdából. És ez lett a veszte. Erről a fényképről ismertem fel, hogy a Király utcában agyonlőtt ember nem más, mint a maga édestestvére, Deák László. Deák elsápadt, megremegett a teste. Döbbenten nézett arra a másik fényképre, amely agyonlőtt testvérét ábrázolta. — Agyonlőtték a bátyámat? — kérdezte rekedten. — Sajnos nem adta meg magát. Nos, nem volt nehéz kitalálnom, hogy Mácsik Béla ma reggel nem találkozhatott Deák Lászlóval, mert ugyebár csodák nincsenek. A mozaikkockák összeálltak. Harangvirág, csinos kis csapdát állított fel ma este nekem. És én arra vagyok a legbüszkébb, hogy magát a saját csapdájában fogtam el. Pedig zseniális volt a terve. Taube lépett be. Furcsán vigyorgott. Jelentkezett. — Minden rendben van, hadnagy úr? — Minden, őrnagy úr. — Épp most magyarázom Harangvirág elvtársnak, hogy hol számította el magát. — Felmutatta a fényképet. — Itt, itt, kedves tovaris. — Gúnyolódik, Moltke — mondta gyűlölettel Deák. — Csak engem győzött le, a társaimat nem. — Ne féltsen engem, Harangvirág. A társait is likvidálni fogom. Kurt, a kocsik álljanak elő, jelentse, ha indulhatunk. A foglyokat zárják le. Kurt összevágta a bokáját. Deák gyűlölettel nézett Taubéra. Sejthette volna, hogy provokátor. A hadnagy cigarettára gyújtott. — Gratulálok, őrnagy úr — mondta. Közelebb lépett. — Valamiben azonban tévedtünk. — Moltke kíváncsian nézett Taubéra. — Nem Deák a Harangvirág ... — Nem ő? — Nem! — Akkor ki? — Én vagyok! Taube határozott mozdulattal a megdöbbent őrnagyra fogta a géppisztolyát. — Emelje fel a kezét, Moltke! Az őrnagy gépiesen engedelmeskedett. Gondolkodni sem tudott, ösztönösen a jelzőberendezés felé lépett. — Ne mozduljon. Az embereit szétküldtem a szélrózsa minden irányába. — Hangosan kiáltott. — Kovács bácsi! Deák talán még Moltkénál is jobban meglepődött. Erre a fordulatra nem számított. Idegfeszültsége nem enyhült, a sírás a torkát fojtogatta. Érezte, hogy Kovács bácsi levette a bilincseket a kezéről, látta, hogy Moltkét megbilincselik, de mintha sokkot kapott volna, hirtelen nem értette a történteket. Szemét elhomályosították a könnyek és ő nem tudta, hogy miért sír. Lehet, hogy a bátyját siratta, lehet, hogy az örömtől folytak a könnyei... Moltke megbilincselve állt. Büszkén kihúzta magát. — Áruló! — mondta mély megvetéssel. — Soha sem voltam áruló — mondta Taube. — Maga kezdettől fogva együttműködött Deákkal? — Sajnos nem. Tegnap reggel, amikor Simonffynak felolvasták a bizonyítékokat, sejteni kezdtem, hogy ő is a csoporthoz tartozik. Fel akartam venni a kapcsolatot vele, de nem sikerült, nem bízott bennem. Simonffynak viszont én telefonáltam, hogy értesítse Deákot. Mire kíváncsi még, Moltke? — Ezt a ma esti akciót maga szervezte? — Deák. Csak én fejeztem be. A még mindig döbbent zászlóshoz fordult. — Deák elvtárs, a kocsikat előkészítettem, azonnal induljanak. A szomszéd szobában van Győrbiró és Anita. Moltkét is vigyék magukkal, odaát már várják. — Anita — mondta Deák .. . Harangvirág — gondolta Moltke, Taube a Harangvirág. Erre nem gondolt. Tehát az Abwehnnél volt beépülve. Most már világos, hogy hol tévesztette el... Persze Anitát Taube nem tartóztatta le, Győrbirót nem kísérte viszsza ... Valóban jól következtetett Moltke. Taube Anita segítségével vette fel Tárnokival a kapcsolatot. Tőle értesült az esti akcióról, de már nem tudták Deákkal felvenni a kapcsolatot. Tárnoki tájékoztatása alapján Taube kioktatta Győrbirót a teendőire és az őrizetes, nagyszerűen „megjátszotta” a társát eláruló kommunistát. Csak azt nem tudták, hogy Deák Lászlót agyonlőtték és Moltke felismerte a csapdát. Taube Moltke nevében visszaküldte a nyomozókat a villába, a házat pedig Kovács bácsi „pártszolgálatosai” szállták meg. — Anita apja hol van? — kérdezte Deák még mindig kábultan. — Dachauban — mondta Moltke. — Gazember — sziszegte a zászlós. — Agyon kell magát lőni. — Nem lehet, Deák elvtárs mondta Taube. — Moltke sokat tud. Moltke kihúzta magát és büszkén azt mondta. — Valóban. De ismerhetne, Taube. — No — szólt közbe Kovács bácsi —, ha én leszek a gyóntatója, kisfiam, olyan szaporán fog beszélni, hogy maga is csodálkozni fog. Indulás, szedje csak a patáit. Taube Deákhoz lépett. Megfogta a karját. — Deák elvtárs — mondta megértő szeretettel. — Menjen maga is. Tudom, hogy sok minden fáj, de most már ne hagyja el magát. Na, menjen . .. — Menjünk — mondta fáradtan a zászlós. — Én még nem megyek. Nekem maradnom kell. Még dolgom van. Deák hirtelen elszégyellte magát a gyengeségéért. — De ez öngyilkosság — mondta. — Nem maradhat itt. Taubén is látszott az idegfeszültség okozta fáradtság. — A Harangvirág adónak még működnie kell. Már nem sokáig. Kispesten már hallani az ágyúlövéseket. Meg aztán ilyen a háború, Deák elvtárs. Az emberek találkoznak, aztán elválnak egymástól... A frontkatona nem hagyhatja el az őrhelyét, csak megváltoztathatja. Deák megértette. Taube sorkatona. Ki kell tartania az őrhelyen. — Legalább a nevét árulja el — mondta. Taube bánatosan mosolygott. — Jóska, István, Ferenc, Sándor ... hát nem mindegy ? Katona vagyok, egy a milliók közül. — Hát akkor... — mondta Deák és széttárta a karját. Aztán megölelték egymást, szorosan, erősen, mint az igazi harcosok. — Viszontlátásra, Deák elvtárs. — Viszontlátásra Harangvirág. Taube búcsút intett a karjával és szomorúan, hosszan nézett a távozó zászlós után. — Viszontlátásra — suttogta maga elé. — Viszontlátásra a háború után. — Lehunyta a szemét és Krasznodárra gondolt. A szüleire, a testvéreire, akiket nagyon szeretett volna már viszontlátni. z utcán felberregtek az autómotorok, aztán csend lett, mindent beborító, mély, puha csend ... Vége