Tükör, 1969. január-március (6. évfolyam, 1-12. szám)

1969-03-18 / 11. szám

BERKESI ANDRÁS Szól a kakas már... H­alkan berregett a telefon. Moltke a hallgatóra tet­te a kezét és elővette a pisz­tolyát. — Ha elárul, agyonlövöm. — Felemelte a hallgatót és át­adta a sápadt, meggyötört ar­cú embernek. — Mácsik lakás — mondta halkan Győrbíró. — Szervusz Laci... Igen, én vagyok ... Minden rendben van, nem követtek... A terep is tiszta. Értem ... Igen ... Majd ajtót nyitok. Értem, nem kell... siess, Laci, várlak ... Szer­vusz ... — Letette a kagylót, lehuppant a székre és keser­vesen felnyögött. — Úristen, mit tettem? — Megmentette a feleségét. — De elárultam a barátomat. — Most nincs idő a morali­­zálásra — mondta határozot­tan Moltke. — Hadnagy úr, bilincselje meg és azonnal kísérje vissza. Maga felel Győrbiróért. A hátsó kijárat­nál vár a gépkocsi. Taube durva mozdulattal megbilincselte a férfit, aztán erőteljesen az ajtó felé lökte. Győrbíró egyensúlyát vesztve néhány tántorgó lépést tett, aztán hirtelen megállt. — őrnagy úr — mondta lángragyúrt arccal, felháboro­dott hangon. — Tartsa be az ígéretét. — Persze — mondta Moltke és lágyan a homlokára ütött. — Feltárcsázta a nyomozó osztály számát. — Moltke be­szél, főhadnagy úr. Bontsa fel az A jelzésű borítékot. Meg­találja benne Győrbiró Fe­­rencné szabadlábra helyezési parancsát. Azonnal engedjék ki... Igen, most, azonnal. Vége. — Köszönöm — mondta Győrbiró lehajtott fejjel és elfordult. — Nem jár érte köszönet — mondta Moltke. — Üzletet kötöttünk egymással és mind­ketten betartottuk a feltétele­ket. A férfi nem szólt semmit sem, megfordult és engedel­mesen elindult. Taube meg­biccentette a fejét és utána lépett. Moltke halkan fütyörészett, körüljárta a szobát, mintha most járt volna itt először. Kikapcsolta a mennyezeti vi­lágítást, csak a rádióasztalon álló hangulatlámpát hagyta égve. Elővette a pisztolyát és az ablakmélyedésbe húzódott. Vajon igaznak bizonyul-e a következtetése? A logika sze­rint az eseményeknek úgy kell bekövetkezniük, ahogyan ő elképzelte. A házat az em­berei biztosítják. Harangvirág ebből a csapdából nem me­nekülhet. Moltke tárgyilagos ember volt, soha sem tagadta meg az elismerését az okos ellenféltől. Harangvirág pedig nemcsak okos volt, hanem bátor és vakmerő. Két éve tudnak Harangvirág létezé­séről, két éve kutatnak a ti­tokzatos szovjet felderítő után és senki sem tagadhatja, hogy neki sikerült Deákkal azonosítania. Úgy érezte, hogy most már világosan érti a zászlós gondolkodását, te­hát cselekedetei is teljesen érthetőek. Deák vagy Anitá­tól vagy Simonffytól megtud­ta, hogy gyanússá vált, meg­figyelés alatt áll. Képzett, ru­tinos felderítő tiszt, tehát a figyelmeztetés után alaposan felkészült a támadásra. Fel­fedezte a lehallgató készülé­ket, nyilvánvaló, hogy az ál- Győrbirót a felfedezés isme­retében hallgatta ki, játszott, alakoskodott, de meg kell hagyni, ügyesen csinálta. Azt még nem tudja, hogy mikép­pen jött rá a provokációra. Lehet, hogy a múltból szemé­lyesen ismerte Győrbirót, de az is lehetséges, hogy a vers­leírási trükkel. Ezt majd el­mondja Harangvirág. A Tar­­pataki-féle provokáció lelep­lezése viszont zseniális „hú­zás” volt. A Cövek-csoportot nyilas ruhába öltöztette és Tarpatakiékat elrabolták. M­otozást hallott az előszo­ba felől. Valaki halkan kinyitotta az ajtót. Moltke teljesen behúzódott az ablak­mélyedésbe. Az ajtót becsuk­ták, az előszobából óvatos léptek zaja szűrődött be. A látogató megállt az ajtóban. — Jó estét. — Megismerte a zászlós hangját. — Deák elő­relépett, aztán megállt. Mol­tke kifordult az ablakmélye­désből, pisztolyát a zászlósra fogta. — Üdvözlöm, Harangvirág. Tegye fel a kezét, nem szeret­ném, ha zsebből tüzelne. Deák szó nélkül engedel­meskedett. Moltke felkattin­totta a villanyt. — Álljon a falhoz. A férfi mögé lépett és lefegy­verezte. — Megfordulhat. — Leengedhetem a kezem, őrnagy úr? — Most már igen, Harang­virág. Deák mosolyogva leengedte a kezét. — Téved őrnagy úr. Mond­tam már, hogy nem én va­gyok Harangvirág. Megma­gyarázná, hogy mit jelent ez? — Nem gondolja, hogy in­kább ön tartozna magyará­zattal? Például megmagya­rázhatná, hogyan került ide. — Találkozni akartam magá­val. — Remek, zászlós úr. És hon­nan tudta azt, hogy engem itt talál? — Deák az órájára né­zett, Moltke sejtette, hogy az időt akarja húzni. — Délután elmentem Veroni­kához — mondta furcsa mo­sollyal —, a legjobb tenyérjós Angyalföldön. — Örülök, hogy a humorát nem vesztette el. De most ar­ra kérem, hogy ne hülyésked­jen és ne húzza az időt. Ha nem tudná, kedves Harang­virág, közlöm, hogy most le­bukott. Tehát honnan tudta meg, hogy itt vagyok? Deák kisfiúsán mosolygott. — Ha őszintén válaszolok, nem fogja elhinni, őrnagy úr. — Csak őszintén válaszolhat. — Helyes — mondta Deák. — Én akartam, hogy ön idejöj­jön. — Hát ez nagyszerű! Kom­munista? — Az vagyok. Tíz éve, őr­nagy úr. — És maga akarta, hogy én ma este idejöjjek? Deák bólintott. — Én szerveztem meg, hogy maga idejöjjön. Csoportunk ugyanis azt a feladatot kapta, hogy Győrbiró Ferencet sza­badítsuk ki, magát pedig fog­juk le. Nos, Győrbirót kiho­zatta a villából, ön pedig őr­nagy úr, most a foglyom. Moltke hangosan felnevetett. Nevetése harsány volt, szív­ből jövő, még a könnye is ki­csordult. — Remek, nagyszerű ... Hát ez igazán remek! — Han­gosan kiáltott: — Kurt! — A hadnagy belépett. — Bilin­cselje meg Harangvirág elv­társat, nehogy kísértésbe es­sék és végrehajtsa a felada­tát. Deák megrezzent, mintha nem számított volna erre a for­dulatra. Engedelmeskednie kellett, mert Moltke ráfogta a pisztolyát. Előrenyújtotta a kezét, közben az órájára né­zett megint. — Mi az, Deák? Késnek a barátai? — kérdezte gúnyo­san Moltke. — Úgy látszik rosszul egyez­tettük az időt. — De mennyire rosszul! — mondta Moltke. — Pedig zse­niálisan megszervezte ezt a mai esti akciót. Zseniálisan. Már majdnem léprementem. Mondom, majdnem. — Zse­béből elővett egy fényképet. — Emlékszik erre a képre? Tegnap délután maga adta át nekem, hogy kimásszon a csapdából. És ez lett a veszte. Erről a fényképről ismertem fel, hogy a Király utcában agyonlőtt ember nem más, mint a maga édestestvére, Deák László. Deák elsápadt, megremegett a teste. Döbbenten nézett arra a másik fényképre, amely agyonlőtt testvérét ábrázolta. — Agyonlőtték a bátyámat? — kérdezte rekedten. — Sajnos nem adta meg ma­gát. Nos, nem volt nehéz ki­találnom, hogy Mácsik Béla ma reggel nem találkozhatott Deák Lászlóval, mert ugyebár csodák nincsenek. A mozaik­kockák összeálltak. Harang­virág, csinos kis csapdát ál­lított fel ma este nekem. És én arra vagyok a legbüsz­kébb, hogy magát a saját csapdájában fogtam el. Pedig zseniális volt a terve. Taube lépett be. Furcsán vi­gyorgott. Jelentkezett. — Minden rendben van, had­nagy úr? — Minden, őrnagy úr. — Épp most magyarázom Harangvirág elvtársnak, hogy hol számította el magát. — Felmutatta a fényképet. — Itt, itt, kedves tovaris. — Gúnyolódik, Moltke — mondta gyűlölettel Deák. — Csak engem győzött le, a tár­saimat nem. — Ne féltsen engem, Harang­virág. A társait is likvidálni fogom. Kurt, a kocsik állja­nak elő, jelentse, ha indulha­tunk. A foglyokat zárják le. Kurt összevágta a bokáját. Deák gyűlölettel nézett Tau­­béra. Sejthette volna, hogy provokátor. A hadnagy ciga­rettára gyújtott. — Gratulálok, őrnagy úr — mondta. Közelebb lépett. — Valamiben azonban téved­tünk. — Moltke kíváncsian nézett Taubéra. — Nem Deák a Harangvirág ... — Nem ő? — Nem! — Akkor ki? — Én vagyok! Taube határo­zott mozdulattal a megdöb­bent őrnagyra fogta a gép­pisztolyát. — Emelje fel a ke­zét, Moltke! Az őrnagy gépiesen engedel­meskedett. Gondolkodni sem tudott, ösztönösen a jelzőbe­rendezés felé lépett. — Ne mozduljon. Az embe­reit szétküldtem a szélrózsa minden irányába. — Hango­san kiáltott. — Kovács bácsi! Deák talán még Moltkénál is jobban meglepődött. Erre a fordulatra nem számított. Idegfeszültsége nem enyhült, a sírás a torkát fojtogatta. Érezte, hogy Kovács bácsi levette a bilincseket a kezé­ről, látta, hogy Moltkét meg­bilincselik, de mintha sokkot kapott volna, hirtelen nem értette a történteket. Szemét elhomályosították a könnyek és ő nem tudta, hogy miért sír. Lehet, hogy a bátyját si­ratta, lehet, hogy az örömtől folytak a könnyei... Moltke megbilincselve állt. Büszkén kihúzta magát. — Áruló! — mondta mély megvetéssel. — Soha sem voltam áruló — mondta Taube. — Maga kezdettől fogva együttműködött Deákkal? — Sajnos nem. Tegnap reg­gel, amikor Simonffynak fel­olvasták a bizonyítékokat, sejteni kezdtem, hogy ő is a csoporthoz tartozik. Fel akar­tam venni a kapcsolatot vele, de nem sikerült, nem bízott bennem. Simonffynak viszont én telefonáltam, hogy érte­sítse Deákot. Mire kíváncsi még, Moltke? — Ezt a ma esti akciót maga szervezte? — Deák. Csak én fejeztem be. A még mindig döbbent zászlóshoz fordult. — Deák elvtárs, a kocsikat előkészí­tettem, azonnal induljanak. A szomszéd szobában van Győrbiró és Anita. Moltkét is vigyék magukkal, odaát már várják. — Anita — mondta Deák .. . Harangvirág — gondolta Moltke, Taube a Harangvi­rág. Erre nem gondolt. Tehát az Abwehnnél volt beépülve. Most már világos, hogy hol tévesztette el... Persze Ani­tát Taube nem tartóztatta le, Győrbirót nem kísérte visz­­sza ... V­alóban jól következtetett Moltke. Taube Anita se­gítségével vette fel Tárnoki­val a kapcsolatot. Tőle érte­sült az esti akcióról, de már nem tudták Deákkal felvenni a kapcsolatot. Tárnoki tájé­koztatása alapján Taube ki­oktatta Győrbirót a teendőire és az őrizetes, nagyszerűen „megjátszotta” a társát el­áruló kommunistát. Csak azt nem tudták, hogy Deák Lász­lót agyonlőtték és Moltke fel­ismerte a csapdát. Taube Moltke nevében visszaküldte a nyomozókat a villába, a há­zat pedig Kovács bácsi „párt­szolgálatosai” szállták meg. — Anita apja hol van? — kérdezte Deák még mindig kábultan. — Dachauban — mondta Moltke. — Gazember — sziszegte a zászlós. — Agyon kell magát lőni. — Nem lehet, Deák elvtárs mondta Taube. — Moltke so­kat tud. Moltke kihúzta magát és büszkén azt mondta. — Valóban. De ismerhetne, Taube. — No — szólt közbe Kovács bácsi —, ha én leszek a gyón­­tatója, kisfiam, olyan szapo­rán fog beszélni, hogy maga is csodálkozni fog. Indulás, szedje csak a patáit. Taube Deákhoz lépett. Meg­fogta a karját. — Deák elvtárs — mondta megértő szeretettel. — Men­jen maga is. Tudom, hogy sok minden fáj, de most már ne hagyja el magát. Na, men­jen . .. — Menjünk — mondta fá­radtan a zászlós. — Én még nem megyek. Ne­kem maradnom kell. Még dolgom van. Deák hirtelen elszégyellte ma­gát a gyengeségéért. — De ez öngyilkosság — mondta. — Nem maradhat itt. Taubén is látszott az ideg­­feszültség okozta fáradtság. — A Harangvirág adónak még működnie kell. Már nem sokáig. Kispesten már hallani az ágyúlövéseket. Meg aztán ilyen a háború, Deák elvtárs. Az emberek találkoznak, az­tán elválnak egymástól... A frontkatona nem hagyhatja el az őrhelyét, csak megváltoz­tathatja. Deák megértette. Taube sor­katona. Ki kell tartania az őrhelyen. — Legalább a nevét árulja el — mondta. Taube bánatosan mosolygott. — Jóska, István, Ferenc, Sándor ... hát nem mindegy ? Katona vagyok, egy a milliók közül. — Hát akkor... — mondta Deák és széttárta a karját. Aztán megölelték egymást, szorosan, erősen, mint az iga­zi harcosok. — Viszontlátásra, Deák elv­társ. — Viszontlátásra Harangvi­rág. Taube búcsút intett a karjá­val és szomorúan, hosszan nézett a távozó zászlós után. — Viszontlátásra — suttogta maga elé. — Viszontlátásra a háború után. — Lehunyta a szemét és Krasznodárra gon­dolt. A szüleire, a testvéreire, akiket nagyon szeretett volna már viszontlátni. z utcán felberregtek az autómotorok, aztán csend lett, mindent beborító, mély, puha csend ... Vége

Next