Tükör, 1969. január-március (6. évfolyam, 1-12. szám)

1969-03-18 / 11. szám

A Magyar Tanácsköztársaság plakátjai Lapunk hátsó címolda­lán plakátokból összeál­lított montázst láthatnak olvasóink. Hála a színes technikának, szinte tel­jes eredetiségükben tud­juk visszaadni e művek egy részét, amelyek ak­koriban kivételes hatást gyakoroltak, és valóban cselekvő részük volt a kor izzó, forradalmi hangulatában. Ezek a művek érdekes, szinte páratlan sorsot futottak be, például 1920-ban Charlottenburgban meg­jelent „Das Plakat” cí­mű német kiadvány kö­zölt belőlük jó néhá­nyat, s eljutottak sok más országba is. Az sem érdektelen, hogy tíz esztendővel ezelőtt hazánk­ban már kiadta a Párttörténeti Intézet és a Kos­suth Kiadó a Magyar Tanácsköztársaság plakát­jait, de az utolsó darabig elfogytak és komoly igény jelentkezett újbóli megjelentetésükre, így a második kiadás ismételten felidézi huszon­kilenc művész negyvennyolc olyan plakátját, amelyek keresztmetszetét adják e varázslato­san szép forradalmi időszaknak. Nehéz lenne ki­emelni közülük akár csak egyet is, hiszen egy ré­szüket közvéleményünk is jól ismeri, mégis fel­tűnnek így egybegyűjtve rendkívüli erejükkel, szókimondásukkal, lényegre törekvésükkel és nem utolsósorban tematikai gazdagságukkal. Többségük — természetesen — a közvetlen poli­tikai harci célok szolgálatában állt, s bár ezer sebből vérzett a Tanácsköztársaság, minden ol­dalról ellenségek vették körül, mégis gondja volt, hogy a nemes ügy köré tömörült kivételes képes­ségű művészek útján olyan kérdésekről is szóljon a néphez, mint a munkás-egészségvédelem, bal­esetvédelem és a pusztító alkohol elleni harc. Milyen sokat mondanak, érnek azok a szavak a ma művészéhez, a ma emberéhez, melyet Pór Bertalan írt a kötet első kiadásának előszavá­ban: „A plakátkompozícióknak különleges je­lentőségük volt a forradalmi időben. Már az 1918-as októberi polgári demokratikus forrada­lom alatt is kitűnő forradalmi szellemű művészi plakátok születtek Biró Mihály, Vértes Marcell és mások ecsetjei nyomán. Természetesen a ta­nácskormány is megalakulásától fogva felhasz­nálta a plakát agitációs erejét a proletárállam érdekében. Alig múlt el nap, hogy ne jelent volna meg egy vagy több kisebb-nagyobb plakát, me­rész forradalmi eszmei tartalommal. A plakátok szuggesztív hatásukkal lebilincselték a szemlélő­ket, tömegeket vonzottak maguk köré az utcán, élénk megbeszélésre, véleménynyilvánításra, vi­tára késztették az embereket — hiszen hozzájuk szólt mindegyik.” B. L. Jókai Anna: 4447. Kötél nélkül Ritka alkalom az iroda­lomban, hogy valaki egyszerre két első művel toppanjon be: egy re­génnyel és egy novellás­­kötettel. Jókai Anna mind első regényében, mind elbeszéléseiben igen szókimondó; az élet minden fonákját, szennyét, szörnyűségét felkavarja, hogy a sötét­ség mélységeiben egy gyöngéd pillanatot, egy emberre valló gesztust mutasson fel. A két kötet közül időben a „4447” című regény ke­r­ült el először. A két mű között az időrend tagadhatatlan és logikus. A regényből, a földről startol a gondolatibb, eterikusabb elbeszélések felé. A regény naturális, egy józsefvárosi család története. Az írónő egy utcában, házban, szobá­ban lakik hőseivel. Testközelből mutatja be őket minden szépítgetés nélkül, mint egy nyomozó, mikroszkopikus hűséggel. A regényben szerepel Karelin, a 85 éves nagymama, Eszter, aki egy új szerelem kedvéért otthagyja a férjét, a derék Jó­zsef, akit Manci, a felesége hagy el, a félkegyel­mű Jenci, az iszákos Szapper úr és Nusi mama, aki a családot összefogja, a veszekedések, kis tu­­sák ellenére, a meleg családi tűzhely körül. Végül az ítélet könyörtelenül elhangzik: a 4447-es hely­rajzi számú házat lebontják. Megsemmisül, egy téglája se marad, és ez egyben az írónő esztétikai igazságtevése is erről az életformáról. A színes, érdekes, de még távlat nélküli natura­lista regény, a biztató indulás után Jókai Anna novelláiban már fölrepül a táj és emberek fölé. Szereplői jellemzése már kevésbé részletes, oly­kor elnagyolt, kevésbé anyagszerű és szemléletes. Elbeszélései absztraháltabbak, gondolatokban gazdagabbak. Hősei, mintha egy magas, kifeszí­tett kötélen egyensúlyoznának, tántorognak, és legtöbbször lezuhannak. Előszeretettel ír karrie­ristákról, kíméletlen törtetőkről, akik a cél előtt az utolsó pillanatban kifulladnak, mint Króna Péter artista, a címadó novella hőse, aki lezuhan, nyakát töri, Szujka Benedek, a tehetséges futó a „Hepiendben” ugyancsak a célszalag előtt bukik el, és Csaba György biológus „Az utolsó fokozat­ban” szintén akkor roppan össze önző magánya miatt, mikor az áhított diadal, karrier, melyért mindent feláldozott, már az orra előtt lebeg. Jó­kai Anna a novelláiban is szókimondó, még a haldoklónak se kegyelmez meg az „Elfekvőben”, de ez a sokat ígérő írói igazmondás nem az em­berek ellen irányul, hanem az emberekért törté­nik. A szerző, könyvei tanulsága szerint, hisz a valóság felmutatásának katartikus, esztétikai ha­tású nevelőerejében. K. GY.­ ­ 18 □ Körkapcsolás Sok év telt el azóta, hogy a rádió először alkal­mazta a körkapcsolásos közvetítés formáját. Ám mindig labdarúgó mérkőzések tolmácsolására használta fel, oly gyakran, hogy már alig akad valamirevaló humorista és parodista, aki ebből ne készített volna „szám”-ot. Most más műfajban hallottunk körkapcsolásos közvetítést. Az ösztönzést valószínűleg az iker­testvér, a televízió külpolitikai Fóruma adta. Ami az eredményt illeti: adottságbeli hátránya — a vizualitás hiánya — ellenére, a rádió sem­mivel sem maradt el a tévé Fórumától. Ipper Pál New Yorkból, Sugár András Londonból, Salgó László Párizsból, Polgár Dénes Bonnból, Kulcsár István Moszkvából kapcsolódott be a körbe, ame­lyet egy gyakorlott külpolitikai szerkesztő, Vértes Éva hazulról, az egyik pesti stúdióból irányított és fogott össze. A téma Nixon nyugat-európai útja volt. A rádió valamennyi műsorára egyre inkább a felnőtté válás a jellemző: értelmesen, mégis ol­dott, közvetlen hangnemben szól a hallgatóhoz, otthonos hangulatot teremt ahhoz a műfajhoz, amelyet a legtöbben amúgy is otthonukban él­veznek. Ez a külpolitikai körkapcsolás is azért tetszett annyira, mert teljesen felnőttnek tekin­tették a hallgatót. Minden frázist, megszokott sablonfordulatot kerülve, a dolgok lényegéről be­szélt az adás valamennyi részvevője, események­ről informált és a maga kommentárját is hozzá­tette. S mindezt merevség nélkül, természetes élőbeszédben, őszintén és frissen. Semmi kifogá­sunk az izgalmas sportközvetítések ellen, de sze­retnénk, ha a külpolitikai eseményeknél is rend­szeresítenék az ilyenfajta körkapcsolást. Itt leg­alább bizonyosan nem lehet lemaradni a gól­ról.­. (bt) Kisfaludi Strobl új Petőfi-szobra — Egész életemben foglalkoztatott Petőfi alakja — mondja Kisfaludi Strobl Zsigmond, még mindig si­­mítgatva műtermében magasodó, másfélszeres élet­nagyságú Petőfi-szobrán.­­ Alig van olyan este, hogy el ne olvasnám egy-két versét. Gyermekkoromban szinte személyes közelségbe kerültem Petőfihez. Zala megyei szülőföldemről még kisgyermek koromban át­származtunk a Tolna megyei Ózd-Borjádra. Itt barát­ságba kerültem az ősi Sass-kúriában élő idős Sass kisasszonnyal. Sokat mesélt nekem Petőfiről, náluk a méhesben írta A négy ökrös szekér című bűbájos idilljét Sass Erzsikének. A magyar nemes című verse is itt született, a szomszéd birtokos modelljére. A Sass kisasszony, látva rajongásomat, egy Petőfi­­kézirattal is megajándékozott, amit most is őrzök. Megmutatja a Mester a kéziratot, majd a szép Havas—Petőfi kiadást forgatja, melyhez Jókai írta az előszót: „Aki műveit elolvassa, maga előtt látja a költő egész alakját, költeményei után igazán, egy hamis vonás nélkül." — így volt nekem maga Petőfi a szobor alkotása közben most is élő model­lem — mondja a Mester. A vándor Petőfit mintázta meg Kisfaludi Strobl Zsigmond. A szobor alakjában benne feszül az elha­tározás, elszántság, a lángoló apostoli küldetés. B. R. ZS.

Next