Tükör, 1972. július-szeptember (9. évfolyam, 27-39. szám)

1972-07-11 / 28. szám

A gyár alapításakor beszerzett vasgerenda­egyengető gép némi átalakítással a mai na­pig üzemben van — olvastam a Salgó­tarjáni Kohászati Üzemek százéves jubi­leumára — 1968-ban — kiadott évkönyvben. A gyárnak nagy múltja van. De ez a múlt egyben teher is. Tudom, hogy a munkások és a vezetők nem büszkék a régi berendezésekre, az elavult gépekre. Inkább arra a folyamatos küzdelemre büszkék, amit egy évtizede a gyár megújításáért folytatnak. A Salgó-Tarjáni Vasfinomító Társulat néven ala­pított, később Rimamurány Salgó-Tarjáni Vasmű RT néven ismertté vált gyár mai Huzalművében csak kézjelekkel értem meg, mit mondanak, a zaj akkora. A dróthúzóban, a szegverő-üzemben, a rugógyártásnál ötven-hatvan éve járó masinák is dolgoznak, még transzmissziós meghajtású is akad köztük. A pácolóüzem nyitott fészerében, a nyitott kádak fölött terjengő kénsavgőzben néha meglátom az ott dolgozókat s a darun jövő­menő dróttekercseket. A kovácsoló gyáregység egyik üzemében ki-ki a saját kis kemencéjében izzítja a vasat, pattogó, szikrák közt, kéz és láb segítségével működtetik az öreg, vagy még öre­gebb gépeket. Kísérőm azonban nem merül el a múltba. Meg­mutatja a Huzalma újabb berendezéseit is, el­­mondja, hogy folyamatosan cserélik az ódon gé­peket. Megmutatja az épülő csarnokot, ahol ha­marosan fedett kádakban, sósavkezeléssel pácol­nak, s akár fehér köpenybe öltözhetnek a ma még olajos, savfoltos ruhájú, kilőtt arcú, sorsuk-

Next