Tükör, 1972. július-szeptember (9. évfolyam, 27-39. szám)
1972-07-11 / 28. szám
A gyár alapításakor beszerzett vasgerendaegyengető gép némi átalakítással a mai napig üzemben van — olvastam a Salgótarjáni Kohászati Üzemek százéves jubileumára — 1968-ban — kiadott évkönyvben. A gyárnak nagy múltja van. De ez a múlt egyben teher is. Tudom, hogy a munkások és a vezetők nem büszkék a régi berendezésekre, az elavult gépekre. Inkább arra a folyamatos küzdelemre büszkék, amit egy évtizede a gyár megújításáért folytatnak. A Salgó-Tarjáni Vasfinomító Társulat néven alapított, később Rimamurány Salgó-Tarjáni Vasmű RT néven ismertté vált gyár mai Huzalművében csak kézjelekkel értem meg, mit mondanak, a zaj akkora. A dróthúzóban, a szegverő-üzemben, a rugógyártásnál ötven-hatvan éve járó masinák is dolgoznak, még transzmissziós meghajtású is akad köztük. A pácolóüzem nyitott fészerében, a nyitott kádak fölött terjengő kénsavgőzben néha meglátom az ott dolgozókat s a darun jövőmenő dróttekercseket. A kovácsoló gyáregység egyik üzemében ki-ki a saját kis kemencéjében izzítja a vasat, pattogó, szikrák közt, kéz és láb segítségével működtetik az öreg, vagy még öregebb gépeket. Kísérőm azonban nem merül el a múltba. Megmutatja a Huzalma újabb berendezéseit is, elmondja, hogy folyamatosan cserélik az ódon gépeket. Megmutatja az épülő csarnokot, ahol hamarosan fedett kádakban, sósavkezeléssel pácolnak, s akár fehér köpenybe öltözhetnek a ma még olajos, savfoltos ruhájú, kilőtt arcú, sorsuk-