Tükör, 1974. október-december (11. évfolyam, 40-52. szám)
1974-10-01 / 40. szám
IRODALMI LEVÉL Major Ottó Művészeti Hetek — Kodály Zoltánnal Ha véletlen volna is, szívesen venném szándékosnak, hogy épp e napokban, a Budapesti Művészeti Hetek előtt, került a könyvkereskedésekbe Kodály Zoltán Visszatekintésének második kiadása. A két nagy alakú, vaskos kötet majd ezer oldalon Kodály írásait, beszédeit és nyilatkozatait tartalmazza; új megjelenése nem kevésbé ünnepe az irodalomnak, mint a zeneéletnek. Kodály a szó művésze is. Mutatósabb, csillogóbb prózát, mint az övé, olvashatunk, de tisztábbat, szabatosabbat, tömörebbet, erőteljesebbet, karakteresebbet aligha. 1921-ben készült esszéjét Bartók Béláról legszebb portréink között őrizzük. „A kékszakállú herceg vára” bemutatójáról 1918- ban megjelent cikke iskolapéldája lehetne az eszményi műbírálatnak, ha ugyan a művészi fogékonyság, a kritikusi jellem, az erkölcsi és gondolati tisztaság elsajátítható, megtanulható volna. Ha a század magyar prózatárába válogatnunk kellene e két kötetből — nem egykönnyen tudnánk választani. Legszívesebben az egész könyvet ajánlanánk. Mi teszi oly vonzóvá Kodály Visszatekintését? Mindenekelőtt egyszerű, az élő beszéd természetességével ható előadásmódja. Hasonlítsuk össze Kodály értekező prózáját esztétáink, filoszaink, művészettörténészeink némelyikének bikkfanyelvével, görcsösségével, fölényesen bonyolult semmitmondásával — s még inkább előttünk van Kodály írásművészete a maga teljes nagyságában. Oly magától értetődően, magasrendűségében is mindenkihez szólóan, mint egész zenei életműve. Ilyen világos, egyszerű és célratörő csak az lehet, aki tudja, mit akar, akinek tiszták a szándékai, akinek nincsen rejtegetni valója. A cél, amit Bartókkal együtt, a szellemi kezdetekben oly gazdag, forradalmasodó századelőn maga elé tűzött, nem volt kisebb, mint Magyarország újjáteremtése a zenében. És ez nemcsak művészi célkitűzés volt — egy új zenei nyelv meghonosítása, már-már elsüllyedt ősi dalkincsünknek, a magyar dallamvilág alapjának, a pentatóniának feltárásával —, hanem társadalmi program is. Életére, életművére és nevelőmunkájára visszatekintve joggal mondja Kodály: „Legfőbb törekvésem mindig az volt, hogy népem hangját hallhatóvá tegyem.” S — tegyük hozzá — az is, hogy a nép a művészetben ráismerjen a maga hangjára. Ezért mondja egyik nyilatkozatában zeneszakos általános iskoláinkról: „Ez a száz iskola, nem zeneiskola, hanem emberiskola.” Visszatekintés izgalmas olvasmány is, a modern magyar zene esszéregénye. Aki egyszer kezébe veszi, aligha tudja letenni, míg végig nem olvasta. Mert Kodály nemcsak a valóság feltárásában, az igazság kiderítésében kíméletlen, kíméletlenül őszinte önmagával is. Elegendő tán, ha arra a felemelő, s nem egyszer drámai kapcsolatra utalok, ami Bartók Bélához fűzte, kitől művészi karaktere sok mindenben különbözött, s akivel indulásában — e egy nemzet tudatában is — elválaszthatatlanul összeforrt. Egyéniségének varázsát még olykor téves ítéletei sem törik meg. Mert indokainak tisztaságában, nemességében egy pillanatig se kétkedünk. Ha például félreérti és dohogva elutasítja Thomas Mann hatalmas regényét, a Doktor Faustust, ha nem kedveli a gépzenét, ha az „aktív zenélés” érdekében ellene van a hanglemez alkalmazásának az iskolai oktatásban, ha idegenn tőle a dodekafónia, a szeriális zene meg az elektronikus muzsika —, semmivel sem kisebbíti őt. Legfeljebb arra figyelmeztet, hogy a legnagyobbak is tévedhetnek, és az eszményi művészi fogékonyságnak is megvannak a maga határai. De Kodály emberi nagyvonalúsága, belátása ilyenkor is példamutató. „Önöknél — válaszolja a brémai televízió riporterének — most a dodekafónia, a szeriális zene járja, meg az elektronikus. Ennek nyilván így kell lennie ... — És később hozzáfűzi: — Végül is, a népdal csak zenei nyelv, és nem eszme. Az eszmét a zeneszerzőnek kell adnia ...” — Ez utóbbi szavakat már nem is a Visszatekintésből idézem, hanem Kodály Zoltán egyik igen érdekes, utolsó beszélgetéséből, mely Utam a zenéhez címen jelent meg. Helye lett volna a Visszatekintés új kiadásában is, ha másutt nem, legalább a könyv függelékében. A Budapesti Művészeti Hetek előestéjén írom e sorokat. A sokrétű, színes és magas színvonalú műsor javát kitevő zenei programban lapozok. Első olvasásra a félszáz zenei rendezvényben, a százötven előadásra kerülő zenemű szerzői között, nem találom Kodály nevét. Aztán egyetlen egyszer — egy zeneakadémiai est műsorán nyolcadiknak említve — mégis csak ráakadok. És tovább böngészve, az Állami Bábszínház műsorán is, a Háry Jánosra. A Kamarakórus Fesztivál műsorát a program nem részletezi. Megeshet vajon, hogy a Zeneakadémia kisterméből is kiszorulnak a vokális zene legnagyobb magyar mesterének művei? Évek óta propagáljuk e hasábokon a modern zenét, az új magyar zeneművészetet. Lapunk Bartók kultuszára aligha kell emlékeztetnünk. Korábban olykor éppen őt, Bartókot kellett hiányolnunk, számonkérnünk egy-egy fesztivál műsorán. S ma ott tartanánk, hogy Kodály szorul ki a programból? Tudom, nem könnyű egyeztetni a művészi újat a közönség valóságos igényével. Nem is a dodekafon zene térhódítása ellen szólok. Bár mintha itt megint csak elvétenénk a pedagógiai mértéket. Hiszen az emberek attól is mérgezést kapnak, amit szeretnek, ha szünet nélkül azzal tömik őket. Nemhogy attól, amit igen sokan nem szeretnek, mert nem is szerethetnek, mivel zenei műveltségünk jelen helyzetében egyszerűen meg se értenek. Hadd térek ismét Kodály testamentumához, a Visszatekintéshez. Ennek megjelentetését én a Budapesti Művészeti Hetek eseménynaptárába iktatom. És az ünnepi Bartók koncerttel együtt, az előttünk álló művészi eseménysorozat nyitányának tekintem. A A népdalgyűjtő Bartók és Kodály Otthonában A fiatal Kodály □ 13