Tükör, 1975. július-szeptember (12. évfolyam, 26-39. szám)
1975-09-09 / 36. szám
Mikor alakult a szövetkezet? — 1952-ben, hatvan alapító taggal. Köztük volt az édesanyám is. Én egy évvel később léptem be, anyám után, akkor talán öten-hatan voltunk hímzőasszonyok. Ma pedig kerek háromszázan dolgoznak ezekkel a párnavégekről megmentett motívumokkal... — Mindenféle használati tárgyhoz ezt az ősi mintát használjuk, a könyvjelzőtől a falvédőn át, az étkezőgarnitúrákig, sőt, rávittük a modern ruházati darabokra is. Mi a jellemzője a „vásárhelyi” stílusnak? — Motívuma a növényi és virágformák sokféle variációja, erősen stilizálva, ahogyan eredetileg így volt a párnavégeken is ... Változatos, tompa színek ezek, pasztellárnyalatokkal, ami csaknem minden környezetbe beillik. Alapszín leginkább a finombarna, de megtalálhatjuk a tompapirost és a melegkéket Sárosiné Tolna Eszternek, a népművészet mesterének mi a kedvence? — Nekem?... A Varga Mari-mintás párna... Az a legkedvesebb. Ez egy nagyon régi, eredeti vásárhelyi darab, mert a hímzés közé rejtve beleírta a készítője, hogy „Varga Mari varrta e puha párnát”. A tervezőszobában a 47 éves „idősebb” mester mellett, három fiatal asszony dolgozik, mindhárman a népművészet ifjú mesterei. Együtt tervezik a különféle mintákat. Közöttük a hangadó Csorba Jánosné, nemcsak világlátott, hiszen hajóskapitány férje van, hanem neki a legidősebb a gyermeke a hármas ifjú mester csapatból ... — Hétéves a fiam, s mondjam, hogy mennyire lenézi az anyja mesterségét az apja dunai hajóskapitánysága mellett? Pedig az itt készült hímzések legtöbbje meg sem áll Skandináviáig, Hollandiáig, Amerikáig! Szeretik Vásárhelyt? — Itt születtünk, szeretünk itt élni, a család ideköt. Még akkor is, ha a férjem a Dunán szolgál a Tisza helyett, el sem tudnánk menni innen... Szeretjük a vásárhelyi festőket, keramikusokat, de legfőképpen ezt az öreg dédanyáink haló poraiból feltámasztott hímzést, amit vagy három tucat tárgyra lehet modern fantáziával alkalmazni. Sárosiné Tolna Eszter műhelye egybefogja a régi és a mai Hódmezővásárhelyt. S hogy teljes képünk lehessen Csongrád megye legnagyobb háziipari szövetkezetéről, egy szobával tovább kopogtatunk, ahol Miskolczy Lajosné elnök adja meg a felvilágosítást. — A szövetkezetnek 1200 tagja van, ebből a népművészeti rész a négy tervező, vagy 16 munkaelőkészítő és átvevő, meg a 250—300 bedolgozó hímzőnő. 1974-ben az egész szövetkezet forgalma 39 millió forint volt, ebből az export 3 és fél millió, kilenc országba A vásárhelyi kézimunka mindenütt keresett, csak győzzük kézimunkával... Mert a hímzőnők legnagyobb része jószerint középkorú, ötven év fölötti, s hol az utánpótlás? Sárosiné és a három fiatalasszony hímezni tanítja az általános iskolás leányokat, akik tanáraikkal bejárnak hozzánk a kézimunka-szakkörbe. Talán ők folytatják majd azt, amit a mi szövetkezetünk majdnem negyedszázada megkezdett. A szövetkezet kitágult műhelye arra is példa — más városoknak, más népművészeti tájaknak —, hogy miként lehet a régit az új szerint alkalmazni, hogyan válhat közkinccsé az évszázados, már-már feledésbe merült, csupán múzeumi tárgyként őrzött népi díszítőművészet. ************ tóbiás Áron □17 FOTÓ: KÉKESDY KÁROLY