Új Tükör, 1977. január-március (14. évolyam, 1-13. szám)
1977-03-20 / 12. szám
Néhány éve zajos csinnadratta font ünnepkoszorút feje köré; Amerigo Tot hazai kiállításai idején zengett a dicshimnusz: Európába szakadt hazánkfia nagy tehetségéről, évtizedes alkotómunkájáról, szülőfalujának, Fehérvárcsurgónak ajándékozott térdeplő Madonnájáról, parasztkezéről, ízes beszédéről, művészetéről zengett az ének. Könyv, film, kiállítások, újságcikkek. Aztán az ünnepség véget ért, az ünnepségrendezők fáradtan hazatértek új ünnepeket előkészíteni, felfedezni újabb ünnepelhetőket. Amerigo Tot visszatért Rómába, negyven éve otthonába, a festők, szobrászok lakta Via Marguttára. Leonardo Sinisgalli rómainak nevezte Traianus idejéből. Elio Mercuri antik szívét dicséri. Mások reneszánsz bűvöletéről beszélnek, Keresztury Dezső 1969-ben Tihanyban mondott kiállítás-megnyitójában a szülőföldszeretet és Európa-tisztelet összeforrottságát hangsúlyozta Amerigo Tot szobrászatéban. Tot a kaland szerelmese. A Bauhausban tanul, aztán menekülni kényszerül Németországból, gyalog indul Itáliába, Rómába, a csodák városába. Dolgozik nyomdában, rajzait árulja kávéházakban (nem megvetendő foglalkozás ez; a később íróként nevezetes Lénárd Sándor akkoriban egy kimustrált vérnyomásmérővel bóklászott Róma jobb kerületeiben, szolgálatait ajánlva otthon ülő hipochondereiknek), aztán tengerész, hajókázik Európa tengerein, a háború éveiben partizán, ejtőernyős, békében tanár, alkalmi filmszínész. A római Termini pályaudvar hatalmas — 128 méter hosszú — oromdíszítésével szerez világhírt magának, készít parányi érmeket, betonreliefet, díszes aranykalapácsot a pápának, szökőkutat Amerikába, emlékművet Iránba, Madonnát a fehérvárcsurgói katolikus templom számára. Amerigo Tot protestáns. Hatvanhét éves. Két hetet Amerikában tölt, tanít, majd hat hét otthon, Rómában, közben két hétig Bariban is tanít, aztán újra Róma. És készül Perzsiába, szobrának felállítási munkálatait ellenőrizni. Még mindig a nők — mondja teafőzés közben. Sóhajt. Mosolyog. Amikor Rómába érkezett, a Gianicolo bokrai között, a szabadban töltötte az első éjszakát. Menhelyen lakott később, első nagyobb „megrendelése”: egy szálloda zsalus ablakainak kimázolása. Moholy-Nagy, Kandinszkij, Maillol — párizsi és Bauhaus-béli mestereinek szelleme mintha felejtődne: tanítója, bűvölője a varázsos Róma. Az érett reneszánsz realizmusmámora formálja szellemét s műveit, és bár 1948 után szembetűnően megszaporodnak nem figurális ábrázolásai, újra és újra sokalakos műveket készít, elkészíti Bariban a takarékpénztár pompás bronzkapuját — kancsal idézése ez Ghiberti szépséges munkájának, a firenzei Paradicsom kapujának. Rajzol: Aretino erotikus költeményeihez buja illusztrációkat; Madonnát, asszonyokat, kurtizánokat. Emlékművet állít az első ikerrepülőknek, és amikor lezuhan Komarov, újraalkotja — most már bronzból — a szobrot, s a két eddig egymáshoz simuló tárcsát egymásnak feszíti: a szorításból rémült, égre meredő kéz emelkedik. A szent év megnyitásához kalapácsot rendelt tőlem a Vatikán. A kalapácshoz arany kellett, nekem az nincs. Megyek a Vatikánba, fogad valami méltóságos titkár, mondom, kellene vagy két kiló arany. Megyünk a raktárba, csak úgy az elejébe, a titkár fog egy cipősskatulyát és egy polcról belesöpör a kezével egy halom törmelék aranyat, kérdezi, elég lesz-e. Mondom, kell még. Söpör hozzá vagy fél kilót, így már elég volt. Megyünk a pápához, kezébe adok egy nagy darab agyagot, mondom: markolja meg jól. Szentatya. Aztán a kalapács nyelét úgy csináltam, hogy épp a pápa kezébe illő legyen. A nyél az ő markolását formázza. Dolgoztam a kalapácson, közben elutaztam, éjszaka kirabolták a műtermemet. Elvitték az aranyat. Megyek a titkárhoz, mondom, mit csináljak, kiraboltak. Adott megint egy dobozzal. Én meg rácsot szereltettem az ablakra. De most nincs itthon aranyam, csak gipsz meg fa. Azért nem törik maguk a tolvajok. A kalapács elkészült, a hozzávaló kőműveskanál is, arany és ezüst, domborművekkel díszítve, használta a pápa az év elején, év végén. Aztán vége lett a szentévnek, nemrégiben találkozom a titkárral, mondom: nem látom a Vatikán múzeumában az aranykalapácsot. Aszongya a titkár, nem bizony, mert a Szentatya nagyon megkedvelte, ott tartja az asztalán. A múzeumban meg hiányzik a leltárból. A talált és csinált — e két mű — alapzata szép, lapos kavics; rajta rozsdás gépalkatrész — állítva, mintha embert utánozna; mellette egy furcsán faragott vasdarab, mintha esztergapad. Az ami van és az ami lehet XX. századi talányos közössége. Anzióban, ahol annak idején partra szálltak az amerikaiak, épen maradt egy német bunker. Szürke, terpeszkedő betonszörny: a háború emléke, maradéka. Anzio polgárai megkeresték Amerigo Totot, csináljon valamit az idétlen betoniszonyattal. Tot nekilátott: autókerekekkel, vaslemezekkel, gépdarabokkal, fedte be az eltávolíthatatlan háborúcsonkot, és belőle sisakos harcost formált, időtlen háborúemléket: monstruózus és nevetséges szörnyet. Riasztó, tengert bámuló vasfejet. Nevetségesen terpeszkedő vasmammutot. Köztéri szobor: az átlagosnál nagyobb méretű sisakos antik harcos. Építmény: betonbunker némi művészi takarással. Játékszer: a gyerekek kedvtelve mászkálhatnak a furcsa lemezszörnyön, meghódíthatják s meglovagolhatják a háborút. Utcadísz: olyan furcsa nagy témakármi, szépen csillog a napsütésben. Valami jön szembe velünk az országúton, és mi rajtafelejtjük szemünk az ormótlan vasdarabon: megriadunk, mosolygunk, orrunk fintorítjuk, hangosabban nyomjuk az autódudát, megszorítjuk a mellettünk álló kezét, beleköpünk a tengerbe, elmélázva nézzük a madarak röptét a víz felett, eszünkbe jut lefagyott lábunk, gyerekünk mosolya, kamaszkorunk indiáncsapata. Mások leszünk, mint pillanattal korábban voltunk. A többi az esztétákra tartozik. Főiskolai tanárság, otthoni műterem, köztéri megrendelések — ilyesmiről volt szó. Aztán néhány szobromat bepaszírozták a múzeumba. A múzeum nem érdekel. Oda el kell mennie az embereknek. Amibe naponta beleütköznek — olyat szeretek csinálni. Építészekkel együtt: épületek homlokzatát, tereket, szökőkutakat, valamit az utcán. Mint most Anzióban. Amit az emberek mindig látnak. Philadelphiában, Rómában, Bariban, Teheránban már csináltam. Pesten — az lenne az igazi. Keressen otthon valami ormótlanságot — befedném. És iszogatjuk lassan a divatos koreai fehér gyökérteát. Keserű. De egészséges. SZIGETHY GÁBOR — A / ElRlGOl'Ol — portrétöredék — 38Q