Új Tükör, 1977. július-szeptember (14. évfolyam, 27-39. szám)

1977-09-25 / 39. szám

A legfalánkabb, a legvállalkozóbb közöttük Jenő volt. Messze még a fölszabadulástól, hazulról hozott intelmekkel tudta, hogy ő sze­gény gyerek. Ravasz, buksi fejében életszemlélet világosodott, és el­­sorolgatta magában ítéleteit, hogy a Géza apja úriszabó, a Dezsőé írnok a hitközségnél, az Eleméré kötélverő a Hosszú utcában, a szep­lős Péteré pallér a városházán, csak az ő apja olyan nagyon szegény, és amikor őt a városba adták, a batyujába elhelyezték a gondot is, hogy ezentúl tartsa el önmagát. Jenő érett töprengéssel tudta a feladatot, és ez okból kíméletlenül csatázott a javakért, amikre szüksége volt. Megleste a „soros” inastársát, amikor az nagyon ásítozott, s megin­dult az alkudozás, hogy talán lemenne helyette a boltba. Jenő húzó­dozott, fél ígéretekkel bizonytalankodott, a vaságyon is erről sugdo­­l­óztak, és a megostromolt álomszomjas gyerek tátongó szájjal, a ta­karót a fejére húzva, megtörött. Jenőé volt a csíkos nadrág. Más esetben kabátot szerzett, az inastársa náthás volt, omló, bágya­­dozó amúgy is, és betegnek menni. A gyerek teli szájjal tüsszentett, a fénymázas cipő még tükrösebben glancolódott, Jenő az értő szimattal résen volt, és megharcolta a kabátot. Máskor a kalapot, ügyes lesben az ingecskét, szívós gondossággal lassanként kiöltözködött: a testamentum, amit a lelkére ráhelyez­tek, parancsolt. . . Persze, a Jenő gyerek nappal bódult volt, fáradt hátán mázsával göngyölődött a linóleumtekercs; a bolti raktárban, ha a segéd nem ügyelt, nekidőlt a falnak, és a szemhéjait szívesen lezárta; ha for­galom volt az üzletben, nekihevülten ide-oda ugrált, elsőnek szaladt fel a létrán, csakhogy kirázza magából az álmot. A déltáj csöndesebb volt, a gyerekek gyorsan megebédeltek, és siet­tek vissza a boltba. Jenő ilyenkor úgy érezte, hogy a grenadírmarstészta viszi alá az egész bensőjét, a pult mellett lezökkent a sámlira, sajgó oldalát ne­­kidöntötte a barchentnek, posztónak, zsíros száját viharos lélegzéssel nyitogatta, a nehéz szemhéjait engedelmesen le-lecsukta, a lábait lassú nyújtózással maga elé kirakta, a füle körül vastagodott a csönd, lehunyt szeme előtt karikázott a sötétség, a megrabolt éjsza­kás sötétség . . . fölriadt. Pofonnal ébredt. A Hirsch állott előtte. Az inasok lapultak, az ebédről megérkező Hirschet szűkölve ügyel­ték, de a Géza fájdalmas szíve kárörömmel megdobbant: — A penicilus ... Jenő felszökött a sámliról, álomból tájékozatlanul ide-oda bukdá­csolt, majd kibukkant a száján: — Jaj ... Hirsch vájta a fogait, és toporzékolt: — Te egy inas vagy? ... Te akarsz fölszabadulni? . . . Amikor én inas voltam ... Jenő, Géza, Dezső, Péter és a többiek kapták a pofonokat, mert Hirsch úr valamikor inas volt, és sajgott a kis arcuk, a nagy szomo­rúságuk, hogy glancolás előtt aludni nem szabad, a dekk­ alatt to­vább aludni nem szabad, ha csönd van az üzletben, a fekete kuckó­ban aludni nem szabad. Ringató kábulás vágyakozott minden porcikájukban, s az ijesztő Hirsch-jelenetek se némíthatták el szüntelen készülődésüket. Titkos gseftelés zajlott az álomkereskedők között. Jenő a lankasztó súlyok alatt is éberkedett, a szeplős Péterrel állott épen ütközetben. A szeplős Péter apja pallér volt a városházán, és Péternek két pár cipője volt, az egyik párra már hónapok óta alku­doztam cifra kaplis volt a cipő, jól alája került volna a csíkos nad­rágnak, a lüsztedkabátnak, a piros nyakkendőnek, de szeplős Pé­ter állta a harcot, harisnyát ígért, glancolás közben is erről tusakod­tak. Jenő harsogva ásítozott. — A cipőt... Csak a kaplis cipőt... Szeplős Péter tátogva visszaásítozott: — Három borravalómat neked adom . . . Sugdolóztak, gyöngülten viaskodtak, az alkusizgalomban lassacskán elszédültek, és a tábori ágyon, szorosan egymás mellett, a gyerekek elaludtak . . . Dudáltak a vaságyak . . . Horkolt a gyönyör az inasszobában, a más szobákban, a szendergő, éjszakás végtelenben ... Alszik a virág, állat, az ember... A baktervekkel valamerre felcsörömpöl, és vekkerteste a soros kis inasnak megcihelődik . . . Nyekeregnek a tábori ágyak, a Jenők, a Dezsők átdobálják magukat a jobb hentergésből a bal hentergésbe és mint a közömbös tuskó, a síkon visszanyúlnak ... Szeplős Péter guggol, görnyed a matracon, nyakán-fején a linóleum­tekercsnél is nehezebb hajnal, lecsukott szemén az álom, mely biz­tat, dajkál, mint az édesanyja csókja, ám a vicsorgó vekker kalim­pál és ugat, a Hirsch meghallhatja. Szeplős Péter a vekker rikoltó gégéjét elkapja. Már ténfereg a szobában. A szeme, szája, az esze alszik és botorkál, süppedő alagutakon át, le a lépcsőkön, boltot nyitni. Az ordas világ felcsörtetett. A redőny felgördült. A világosság, friss levegő megcsapkodta a gyerekeket. A pultokon rumli, a polcok előtt útban hagyott létrák, a földön mo­csok, amit söpörni kellene. Szeplős Péter munkához látott. A sámlira le-leguggolt, aprókat üldögélt serkenve, meg-megnyújtó­­zott, a skatulyákat rakosgatta. Előtte a pulton a tegnap esti lakktopánkák tréfásan megcsillogtak. Szeplős Péter a cipőcskéket belül-körül megszemlélte, a súlyukat la­tolgatta, és rámelegedett a kezére a selymes kiasszonyka lábacskája, aki az este az üzletben az ő térde fölött próbált. . . Szeplős Péter megrendülten öntözött, söpört, amennyire lehetett, a szemét le-lecsukogatta, nyálasan ásítozott, az elszortírozott lakkto­pánkák nyers aromáját képzelettel újra megszaglászta. Porzott a bolt, svunggal forgatta maga körül a söprűt, az udvari ab­lak alá ért. Kéjelegve ásítozott, záruló szemhéjait igyekezettel emelgette, és a kitárult szája, ébredő szeme nyitva maradt. .. Fölötte, a félemeleten egy cselédlány öltözködött. Kócos, szőke haja, szikrázott a lila virradásban, himlőhelyes arcát mutogatva emelte föl a tisztuló világosság, húsos nyaka alatt kigöm­­bölyödtek a vastag vállai, az érkező napsütés csíkjai már megdobál­ták a hajnalt, és gyulladt a vászonnemű is a pesztonka mellén, aki éppen rendezgette, emelgette a kehelyt, amelyből elővillogtak a barna keblei. Sütött a nagy világosság. Szeplős Péter az ablak előtt cövekesen megállt, mint mellette a partvis seprű . . . Az álommarasztaló tábori ágyak a mennyekhez közeli inasszobában és a himlőhelyes, kócos leány a félemeleti lila ablakban bonyodal­masan súrolták, kaszálták egymást. A gyerekek mind kevesebben jelentkeztek az árverelő piacon, ahol a colstok, a fityegős kézelőgomb alkudoztak az alvásról. Egyik és másik az inasfalkából titkolózva nevetgélt, a „soros”-küz­­delemből hallgatagon kiállottak. Szeplős Péter pedig, glancolás közben, sápadt-álmosan is rábukkant az alkuszodó Jenőre: — A kaplis cipőt nem kapod meg soha. Valóban, a szemfüles Jenő makacs kiöltözködése veszélybe került, a lóbálós parittyának, tükrös fésűnek, fölkínált dupla vacsoráknak varázsa csökkent, az inasok mind gyérebben gsefteltek, a hajnali tü­neményt egyenként megpróbálták, az álomtitokról titkolóztak, a har­­cászvekkert rianással fogadták, és az ágyak fölött elszökdelt az érin­tés .. . A „soros” gyerek föltántorgott az álomból, mámorból és bukdácsolt alá, a kietlen magasságból a lehelő völgybe. A bolt áporodott szaga meleg volt, mint a kis inasok ásítgató léleg­zése, a bard­entok illatoztak, a föltárt redőny kapuján a hajnali üdeség beáramlott, mint az elkaroló ölelés. Söprűvel, skatulyákkal, szédült önmagukkal a gyerekek megálltak az ablak előtt. . . A kócos leány a félemeleten vastag karjait emelgette, a pruszlik hal­mait erről­ arról megrendezte, megrezgette, meleg hasának fölvillanó parcelláján a napsugár is meggyulladt, és a pesztonka éktelenül ri­­pacsos arca gyönyöre volt, amennyire a nyerítő szivárványok, ka­masz fiúcskák meghintett szemeiben, látni csak tudnak . . . Hirsch immár ittasan visszapofozhatta a hajdani inaskorát. A gyerekek részegen őgyelegtek a pultok között, a raktárban, csipe­gettek az álomból, mely kicsi karéjt nyújtott a nagy éhezésüknek, de az ájtatos rorátéról nem maradtak el, a „soros" gyerek az ember­telen súlyokkal gyengécske tagjain, a kábuló szemhéjain, kiült az ablak alá, és a szurtos démon a káprázatból fölremegett. Lila, aranyfátylait bontogatni kezdte ... Nem lehet azt pontosan tudni, mik, kik viadaloztak ilyenkor az em­berré nyújtózó kis inasok aludni akaró, ámulni akaró szemük pillan­tásán. Tündérek . . .

Next