Új Tükör, 1977. július-szeptember (14. évfolyam, 27-39. szám)

1977-09-25 / 39. szám

A­z idén nem volt kegyes Johannus a finnekhez. A nyári napforduló, jú­nius 24-e — a mi naptárunkban Szent Iván napja — nagy népi, nem­zeti ünnep náluk. Szombattal, vasárnappal megtoldva háromnapos ünneppé duzzasztják, a városokból kimennek az erdőkbe, a tavak mellé, örömtüzeket gyújtanak, esznek, isz­nak, énekelnek.­­A magyar néphagyomány is ismeri a szentivánéji tűzugrást. Egy szép szentivánéji éneket Kodály Zoltán jegyzett le Nyitra megyében: „Megraktuk, megraktuk, négyszögűre raktuk. Csak addig el ne aludj, míg én nálad leszek. / Míg én nálad leszek, nálad énekelek . . .” Mondom, az idén nem volt kegyes Juhannus a finnekhez. Az előtte való hetekben forró­ság perzselte a fegyvereket, s biztonsági okokból jó előre megtiltották az erdei tisztá­sokon a tűzgyújtást. Magára Juhannus nap­jára viszont olyan esős, nyirkos, ködös, hideg idő köszöntött be, hogy a legedzettebb fin­neknek se volt kedvük a szabadban éjsza­kázni, sátorban aludni, a tavak mellett kem­­pingezni. De az ünnepre mindenképpen emlékezni kell... Ezekben a napokban a fényszóró mel­lé tűzött lombokkal vágtattak az autók a víz­­tócsás utakon. S a városi bérházak kapuját műanyag olajoskannába állított nyírfaágak őrizték. F­innországban a magyar utas meg­érzi már a távolság ízét. Nemcsak­­ térbeliét, de az éghajlat, a szoká­sok, az ételek, az emberek különbö­zőségét is. Természetesen számon tartják a finnek a nyelvrokonságot, s hamar megtalál­juk azt a néhány rokon hangzású szót (kéz, hal, víz) és grammatikai egyezést (pl. a ne­mek hiányát, az azonos hagsúlytörvényeket), amelyek a vendéget és a vendéglátót egy­aránt mosolyra csábítják. De aztán? Kiütköz­nek a külsőségek. Az időjárás június végén, július elején a mi októberünket játssza, bár éjjel tizenegy órakor még világos van. A asz­talon zöld nyírfalevélből főzött tea, csalán­mártás, szőlőlevélbe göngyölt darált hús, a TÜSKÉS TIBOR NYÍRF­A ÁG A FÉNYSZÓRÓ MELLETT FINNORSZÁGI JEGYZETEK szalámit vegyi anyagokkal tartósítják, és a füst ízét mesterségesen keverik hozzá. A finnek tiszták, halkak, szívesek, de hűvösek és tartózkodók: nem ismerik a hamis illem­szabályokat, az unos-untig való kínálást, a kényszeredett udvariasságot. Kettős fénytörésben szemléltem élményei­met. Egyrészt jól ismerem Kodolányi János Suomi-rajongását, s az utazás előtt újraol­vastam a finnországi útjairól szóló könyveit. Kodolányi a feudálkapitalista Magyarország­ról csodálta a polgári Finnországot, s bizo­nyára sok mindent idealizáltan látott a finn életben, vágyait, reményeit is belelátta a va­lóságba. Másrészt az utazásban Takáts Gyula költő volt a társam, aki a harmincas évek vé­gén járt először Finnországban (több szép verse őrzi akkori élményeit), s most az ő emlékező szavai tartották a másik tükröt elém. „Mintha megállt volna az idő... A negyven év egy pillanat” — mondta Seu­­rasaariban, a helsinki skanzenban a fából ácsolt finn parasztházat, szélmalmot és csó­nakot szemlélve. „ A környezet ma is a régi, de az ember, a világ sokat változott” — mondta, ha a valamikori „csend országában” a zaj, a lárma, a hangoskodás, a motorberre­gés falába ütköztünk. A Helsinkitől mintegy száz kilométerre fekvő Lahtiban megrendezett nem­zetközi írókonferencia adott alkal­mat az utazásra. 1963 óta immár nyolcadik ízben rendezték meg a finnek a találkozót. Minden alkalommal más-más té­ma szerepel a napirenden. Az idén e kérdés körül folyt a vita: „Mit tehet ma az író?” A megfogalmazás eléggé általános, de talán épp ez tette lehetővé, hogy szó legyen az iroda­lom és a telekommunikáció viszonyáról, az író és a közönség kapcsolatáról, a könyvki­adás kérdéseiről, az író nemzeti és humanis­ta elkötelezettségéről. Mintegy száz író vett részt a konferencián, fele arányban finnek, fele arányban húsz európai ország képvise­lői : svédek, norvégok, angolok, franciáik, bel­gák, dánok, de izlandiak és japánok is, s ott voltak természetesen a népi demokratikus országok küldöttei. A nemzetközi írótalálko­zók ismert és gyakori vendégei közül is töb­ben eljöttek, például Alvarez angol, Egito Goncalves portugál, Mohammed Dib algíri, Eugene Guillevic francia író. Amire külföldön járva s az efféle találkozó­kon a magyar író füle különösen érzékeny: vajon ismernek-e, s ha igen, milyen mérték­ben ismernek bennünket, s ismerik-e irodal­munkat? Éppen Alvarez, a tanácskozás an­gol részvevője írta egy angol nyelvű magyar novellagyűjtemény előszavában, hogy ..lost language”, „elveszett nyelv" a magyar, mert ..a magyarokon kívül senki sem beszél ma­gyarul ...” Ennek ellenére éppen az lepett meg, hogy milyen sokan és spontánul érdek­lődnek országunk, irodalmunk, nyelvünk iránt. A lahti Concert Hallban rendezett köl­tői est szünetében egy szőke finn lány szólít meg: a városukban szervezett nyelvtanfolya­mon tanul magyarul. Juha Tynkki­nen, a hel­sinki rádió fiatal munkatársa már járt Ma­gyarországon, a Balaton mellett, s éppen ta­lálkozásunk idején állított össze Ady-műsort a finn rádiónak, és Ady-versek tolmácsolásá­val próbálkozott. Keijo Immor­en, a Kirjayh­­tymä kiadó irodalmi igazgatója több magyar könyv, például Szász Imre egyik regényének gondozását vállalta már. És se­e­miképpen se feledkezzünk meg irodalmunk nagyszerű finn közvetítőjéről, a kitűnő költőnőről, Anna- Maija Raittiláról, Mészöly Miklós, Konrád György regényeinek fordítójáról, aki Kaivo­­jen maa című kötetében huszonöt kortárs magyar költő versét ültette át finn nyelvre. De az érdeklődés megmutatkozott a nemzet­közi írókonferencia szüneteiben, az étkezé­sek, séták, bankettek, fogadások, beszélgeté­sek alkalmával is. A finneknek nagyszerű Savonlinna: a XVII. században épült vár a Saimas-tó szigetén 16.

Next