Új Tükör, 1977. július-szeptember (14. évfolyam, 27-39. szám)
1977-09-25 / 39. szám
Az idén nem volt kegyes Johannus a finnekhez. A nyári napforduló, június 24-e — a mi naptárunkban Szent Iván napja — nagy népi, nemzeti ünnep náluk. Szombattal, vasárnappal megtoldva háromnapos ünneppé duzzasztják, a városokból kimennek az erdőkbe, a tavak mellé, örömtüzeket gyújtanak, esznek, isznak, énekelnek.A magyar néphagyomány is ismeri a szentivánéji tűzugrást. Egy szép szentivánéji éneket Kodály Zoltán jegyzett le Nyitra megyében: „Megraktuk, megraktuk, négyszögűre raktuk. Csak addig el ne aludj, míg én nálad leszek. / Míg én nálad leszek, nálad énekelek . . .” Mondom, az idén nem volt kegyes Juhannus a finnekhez. Az előtte való hetekben forróság perzselte a fegyvereket, s biztonsági okokból jó előre megtiltották az erdei tisztásokon a tűzgyújtást. Magára Juhannus napjára viszont olyan esős, nyirkos, ködös, hideg idő köszöntött be, hogy a legedzettebb finneknek se volt kedvük a szabadban éjszakázni, sátorban aludni, a tavak mellett kempingezni. De az ünnepre mindenképpen emlékezni kell... Ezekben a napokban a fényszóró mellé tűzött lombokkal vágtattak az autók a víztócsás utakon. S a városi bérházak kapuját műanyag olajoskannába állított nyírfaágak őrizték. Finnországban a magyar utas megérzi már a távolság ízét. Nemcsak térbeliét, de az éghajlat, a szokások, az ételek, az emberek különbözőségét is. Természetesen számon tartják a finnek a nyelvrokonságot, s hamar megtaláljuk azt a néhány rokon hangzású szót (kéz, hal, víz) és grammatikai egyezést (pl. a nemek hiányát, az azonos hagsúlytörvényeket), amelyek a vendéget és a vendéglátót egyaránt mosolyra csábítják. De aztán? Kiütköznek a külsőségek. Az időjárás június végén, július elején a mi októberünket játssza, bár éjjel tizenegy órakor még világos van. A asztalon zöld nyírfalevélből főzött tea, csalánmártás, szőlőlevélbe göngyölt darált hús, a TÜSKÉS TIBOR NYÍRFA ÁG A FÉNYSZÓRÓ MELLETT FINNORSZÁGI JEGYZETEK szalámit vegyi anyagokkal tartósítják, és a füst ízét mesterségesen keverik hozzá. A finnek tiszták, halkak, szívesek, de hűvösek és tartózkodók: nem ismerik a hamis illemszabályokat, az unos-untig való kínálást, a kényszeredett udvariasságot. Kettős fénytörésben szemléltem élményeimet. Egyrészt jól ismerem Kodolányi János Suomi-rajongását, s az utazás előtt újraolvastam a finnországi útjairól szóló könyveit. Kodolányi a feudálkapitalista Magyarországról csodálta a polgári Finnországot, s bizonyára sok mindent idealizáltan látott a finn életben, vágyait, reményeit is belelátta a valóságba. Másrészt az utazásban Takáts Gyula költő volt a társam, aki a harmincas évek végén járt először Finnországban (több szép verse őrzi akkori élményeit), s most az ő emlékező szavai tartották a másik tükröt elém. „Mintha megállt volna az idő... A negyven év egy pillanat” — mondta Seurasaariban, a helsinki skanzenban a fából ácsolt finn parasztházat, szélmalmot és csónakot szemlélve. „ A környezet ma is a régi, de az ember, a világ sokat változott” — mondta, ha a valamikori „csend országában” a zaj, a lárma, a hangoskodás, a motorberregés falába ütköztünk. A Helsinkitől mintegy száz kilométerre fekvő Lahtiban megrendezett nemzetközi írókonferencia adott alkalmat az utazásra. 1963 óta immár nyolcadik ízben rendezték meg a finnek a találkozót. Minden alkalommal más-más téma szerepel a napirenden. Az idén e kérdés körül folyt a vita: „Mit tehet ma az író?” A megfogalmazás eléggé általános, de talán épp ez tette lehetővé, hogy szó legyen az irodalom és a telekommunikáció viszonyáról, az író és a közönség kapcsolatáról, a könyvkiadás kérdéseiről, az író nemzeti és humanista elkötelezettségéről. Mintegy száz író vett részt a konferencián, fele arányban finnek, fele arányban húsz európai ország képviselői : svédek, norvégok, angolok, franciáik, belgák, dánok, de izlandiak és japánok is, s ott voltak természetesen a népi demokratikus országok küldöttei. A nemzetközi írótalálkozók ismert és gyakori vendégei közül is többen eljöttek, például Alvarez angol, Egito Goncalves portugál, Mohammed Dib algíri, Eugene Guillevic francia író. Amire külföldön járva s az efféle találkozókon a magyar író füle különösen érzékeny: vajon ismernek-e, s ha igen, milyen mértékben ismernek bennünket, s ismerik-e irodalmunkat? Éppen Alvarez, a tanácskozás angol részvevője írta egy angol nyelvű magyar novellagyűjtemény előszavában, hogy ..lost language”, „elveszett nyelv" a magyar, mert ..a magyarokon kívül senki sem beszél magyarul ...” Ennek ellenére éppen az lepett meg, hogy milyen sokan és spontánul érdeklődnek országunk, irodalmunk, nyelvünk iránt. A lahti Concert Hallban rendezett költői est szünetében egy szőke finn lány szólít meg: a városukban szervezett nyelvtanfolyamon tanul magyarul. Juha Tynkkinen, a helsinki rádió fiatal munkatársa már járt Magyarországon, a Balaton mellett, s éppen találkozásunk idején állított össze Ady-műsort a finn rádiónak, és Ady-versek tolmácsolásával próbálkozott. Keijo Immoren, a Kirjayhtymä kiadó irodalmi igazgatója több magyar könyv, például Szász Imre egyik regényének gondozását vállalta már. És seemiképpen se feledkezzünk meg irodalmunk nagyszerű finn közvetítőjéről, a kitűnő költőnőről, Anna- Maija Raittiláról, Mészöly Miklós, Konrád György regényeinek fordítójáról, aki Kaivojen maa című kötetében huszonöt kortárs magyar költő versét ültette át finn nyelvre. De az érdeklődés megmutatkozott a nemzetközi írókonferencia szüneteiben, az étkezések, séták, bankettek, fogadások, beszélgetések alkalmával is. A finneknek nagyszerű Savonlinna: a XVII. században épült vár a Saimas-tó szigetén 16.