Új Tükör, 1979. január-március (16. évfolyam, 1-12. szám)
1979-03-11 / 10. szám
Színielőadás a celluloidszalagon ÚJ MAGYAR FILM : CSILLAG A MÁGLYÁN Színházbarátok régi álma, óhaja: bárcsak megőriződnének és bármikor újra megnézhetők volnának régi korok kimagasló színielőadásai, színészi alakításai. Érdekes eljátszani a gondolattal, mennyivel többet tudhatnánk meg elődeinknek színházi — és nemcsak színházi! — kultúrájáról, ízléséről, ha megnézhetnénk leghíresebb szerepeikben, mondjuk, Jászai Marit vagy Bajor Gizit, Csortost vagy pláne Blaha Lujzát... A jelentős színielőadások megörökítésének technikai lehetősége — elvben — már a hangosfilm föltalálása óta rendelkezésre áll, mégis alig készültek és maradtak fenn ilyen művészi és (egyben) kordokumentumok. Az utolsó másfél évtizedben, amióta a televízió rendszeresen rögzíti és sugározza az érdekesebb hazai színházi előadásokat, azt remélhettük, hogy végre teljesült ez a régi kollektív vágy; az egyszeri és megismételhetetlen színpadi — színészi — remeklések pillanatait az utódok számára is megőrzik az elektronikus vagy filmtekercsek. Annál elképedtebben értesülhettünk nemrég egyik laptársunk híradásából, hogy valamiféle korlátoltan értelmezett takarékosság jegyében pótolhatatlan színházi felvételeket egyszerűen letöröltek . . . Remélhetőleg csupán kivételes, fatális tévedés történt, s a televízió hivatásának tartja, hogy vállalkozzék a színművészeti értékek archiválásának nemes, közérdekű és elodázhatatlan feladatára. A Csillag a máglyán Madách Színház-beli bemutatója az utóbbi évek egyik nagy sikere; nemzetközi jelentőségű kortárs magyar író művének rendkívüli kritikai és közönségvisszhangot keltett előadása. Ádám Ottó, a színpadi változat rendezője ilyenformán missziót is teljesített, amikor arra vállalkozott, hogy filmszalagra rögzítse, s így bármikor felidézhetővé tegye Sütő András drámájának ezt a hetvenes évek közepének budapesti színházi kultúráját több szempontból is jellegzetesen reprezentáló előadását. Vállalkozásának ezt az értékmentő szándékát csakis elismerés illetheti. Ám csalókán engedelmes nyersanyag a celluloidszalag, s alattomosan kézhezsimuló eszköz a filmkamera: ha kezelője nem figyel eléggé a mozgókép műfajának, önálló nyelvének sajátos belső törvényeire, könnyen megesik, hogy az alkotói szándéktól eltérő hatású képsorokat rögzít. A Csillag a máglyán filmváltozata már most, elkészültekor kissé muzeális jellegű színielőadásmegörökítésnek tetszik, amely inkább az archív felvételekre emlékeztető ódon bájával hat, semmint az eleven izzású írói gondolatok és figurák hiteles megelevenítésének erejével. Pedig hogy sikeres színpadi előadásból egyenértékű, filmként is hatásos műalkotás válhat, azt jól példázza egyebek között Peter Brook vagy Ariane Mnouchkine néhány — a filmvászon eltérő törvényeihez valóban átformált s nem egyszerűen lefényképezett — rendezése. Ádám Ottó elmulasztotta ezt a — jelek szerint megkerülhetetlen — műfaji újrateremtést, így a statikus, színpadias beállítások következtében a nemesveretű párbeszédek deklamáló leckefölmondásként hatnak, s az a színészi játékstílus, ahol a szereplők minden mondatukat valamely előírásos, széles gesztussal, karlendítéssel és kézmozdulattal, szemvillogtató arcjátékkal nyomatékossgák — a filmkamera könyörtelenül elemző röntgen-kinagyítása folytán néha már-már grimaszolásnak tűnik föl. (A kulcsszerepeket a filmben ugyanazok a színészek — Sztankay István, Huszti Péter, Mensáros László, Haumann Péter — játsszák, mint a színpadi változatban.) Illés György operatőr, aki legendás mestere szakmája sokféle fortélyából egyebek között a világításnak is, ezúttal — nyilván a rendezői szándékhoz igazodva — olyan színpadiasan valószerűtlen lény effektusokat használ, amelyek nyomán még érzékelhetőbbé válik a díszletek papírmasé- és festék-illata. A belső terekben játszatott, közeli és félközeli jelenetekben azon izgulunk, nehogy leváljanak a színészekről a ragasztott szakállak és bajuszok; a — szerencsére ritka — külső nagy totálokban pedig tanácstalanul bámészkodó statisztéria táblából a filmvásznon; — ahol egy színielőadás-konzerv felnyitásának kényes műveletét kísérhetjük figyelemmel. ZSUGÁN ISTVÁN Kálvin (Sztankay István) és Szervét (Huszti Péter) vitája 283 mm Erdélyben a színház örökké esemény, egy-egy kolozsvári vagy marosvásárhelyi ősbemutató, előadásciklus éppen kivételes, ünnepélyes esemény. Ilyenkor valósággal zarándokolnak az emberek, elindulnak az ország minden sarkából a mai színpártolók, Bukarestből, Szattmárról, Sepsiszentgyörgyről, Temesvárról, diákok, mérnökök, orvosok, tanárok, és persze színészek és rendezők. Mint most februárban, Kolozsvárra. Hogy a sétatéri, hajdani nyári színkör annyiszor restaurált, korszerűsített, de még mindig rossz akusztikájú termében közösen ünnepeljék a színházat. A sétatéri teremnél vannak jobb, vannak pompásabb termeink, régiektől örököltek, újabban épültek — de nem a terem a fontos. Hanem a játék. Most februárban a Kolozsvári Állami Magyar Színház Sütő-trilógiát rendezett. Azon a színpadon, ahol itthon először játszottak Sütő-darabot, születésük sorrendjében. Azóta ezek jelentenek mondanivalóban mértéket és minőséget, e drámák súlya alatt méltó „csapattá” nőtt az együttes, Harag György rendezői munkája nyomán. A sorrend nem mindig biztos, néha talán meg is fordíthatnánk. Kötetnyi tanulmány íródott arról, hogy mennyit nőttek a darabok a rendezés során. De az kétségtelen, hogy ilyen természetű íróiszínpadművészeti szerencsés összjáték, egymásratalálás, drámairodalmunkban és színházkultúránkban is páratlan vagy példanélküli. A februári kolozsvári Sütő-napok máig visszhangoznak mifelénk: a magas rendű és rangú élmény, az egységes hármas produkció kivételes tanulságokkal szolgált. Három egymást követő esten felújításban újrajátszották az Egy lócsiszár virágvasárnapját, a Csillag a máglyánt és a Káin és Ábelt, a szerző, Sütő András jelenlétében. Héjjá Sándor alakításai (Kolhaas, Szervét és Ábel szerepében) a színészi próbatétel, alkotás emlékezetes magasiskoláját nyújtották. A hármas estek megnyitásakor mintegy elöljáró, de nem véletlen deus ex machinaként , rövid ünnepség keretében adták át Harag Kolozsvári esték: Sütő és Harag Györgynek a legtekintélyesebb romániai színházi kitüntetést, az Országos Színházi és Zeneszerző-szövetség (ATM) díját, melyet az 1978-as marosvásárhelyi Tarekin haláláért és a kolozsvári Káin és Ábel rendezéséért ítéltek neki a szövetség kritikusai. (A tavaly előtt létesített díjban eddig a magyar közönség előtt is ismert bukaresti George Constantint jutalmazták Athéni Timon alakításáért, valamint az elmúlt évadban Lohinszky Lórándot, több Budapesten forgatott film főszereplőjét , aki a Sütő-ciklusban, mint vendég, Kálvin szerepét alakítja.) „Köszönöm a megtiszteltetést, s ígérem, hogy ezután is olyan hittel és szeretettel szolgálom a színház ügyét, mint eddig” — mondotta a díj átvételekor Harag György, aki győri, majd szabadkai vendégrendezése után, a jövő évadra ígért, új Sütő András drámával, a Perzsák színpadi változatával, a Szazai menyegzővel folytatja a magyar drámairodalom elkötelezettjeként azt a sorozatot, melyet eddig Madách, Barta Lajos, Nagy István, Asztalos István, Székely János, Csíki László, Örkény István és mindenekelőtt Sütő András műveinek bemutatásával vállalt. MAROSI ILDIKÓ Marocsárhely Sütő András FARKAS TAMÁS FELVÉTELE