Új Tükör, 1982. április-június (19. évfolyam, 14-26. szám)

1982-04-04 / 14. szám

Életi ajánlat TALÁLKOZÁSOK JESZENYINNEL Emlékezések A költő neve jó ideig csak Maja­kovszkij verse alapján híresült el hazánkban, s akik ismerték költé­szetének nagyságát, talán hinni sem merték, hogy Szergej Jeszenyin poé­­zise egykor eljut a magyar versértő közönséghez is. Azóta kitűnő ma­gyar költők-műfordítók szegődtek Jeszenyin szolgálatába, verseit az elmúlt huszonöt esztendőben sokszor közreadták. Köteteivel és hatásával Jeszenyin költészete immár állan­dóan jelen van irodalmi életünkben. Most a kortársak emlékezetében élő Jeszenyin alakját idézte föl egy csokornyi memoár. Nem a pletykák­ban, irodalmi legendákban fogant Jeszenyin-arcképet festik színesebb­­re, életének hiteles szemtanúi az el­múlásban is halhatatlan költőre em­ Anatolij Ribakov ládregénnyé alakul át; egy belorusz­­sziai zsidó gettólázadás hőseposzává lesz e regény. S utolsó harmada va­lóban „alig elviselhető”. Az a nyo­mozó és tűnődő tárgyilagosság, amellyel az író a Rahlenko-Iva­­novszkij család és környezetük pusz­tulását rekonstruálja, teszi végül is e század egyik nagy prózai remekmű­vévé ezt a könyvet? Igen. Az, hogy benne Ribakovnak sikerült a sok­milliós tömeghalál már-már közöm­bössé sokkírozó hatását áttörnie. Úgy emelt ki néhány száz vagy kö­zelebbről pár tucat embert, hogy eddig páratlan módon ábrázolja, ér­zékelteti a sok millió halott közös tragédiájában föl nem oldódó egyé­ni sorsokat, az egyéni sorsok egye­diségében a sokszorozódást. Azt, hogy még ennyi év után sem en­gedhetünk, egyenként kell elszámol­ni minden áldozattal. A háború, a népirtás sohasem zárható statiszti­kába. Most, hogy könyv alakban is viszonylag gyorsan megjelent, má­sodszor olvastam el. Az egyik leg­nagyobb regény, amelyet a második világháború idejéről írtak. (Európa Kárpáti) Lázár István lékeznek. Jeszenyin pályaképe ezek­ből tisztábban kirajzolódik: közel áll hozzánk a szilaj konsztantyi­­novói mezítlábas parasztfiú, aki szinte a népmesék világából lépett elő, hogy dalaival meghódítsa a vi­lágot. Indíttatása, egész élete kelet­európai poétasors: ez a Balti-ten­gertől a Balkánig hajló térségben sokféleképpen megismétlődött, ám a végeredmény utánozhatatlan egyéni teljesítmény. Nemcsak költészetét, de életvitelét sem lehetett folytatni vagy megismételni: Jeszenyin üstö­kös­ sorsa vívódásaival és megújho­dásaival egybeforrott életművével. A győztes forradalomban útját és he­lyét kereső orosz költő öröme és fáj­dalma ismerősnek tetszik előttünk, poézisét talán azért is érezük oly közelinek. (Európa) Kiss K­roly Találkozások Jeszenyinnel Európa NEHÉZ HOMOK Anatolij Ribakov regénye Másodszor olvastam el. Holott már először is alig bírtam elviselni. Mint regény, Anatolij Ribakov könyve sokáig nem tűnik kiemelkedő mű­nek. Mondhatni akár azt is, bár tisz­tább, kevésbé szentimentális hangú — a Nehéz homok akár a Love Sto­ryval is rokonítható. Romantikus, nagyívű és tragikus végű szerelmi történet korunkból... Csakhogy a „tragikus véget” itt nem egyéni be­tegség véletlen balsorsa, hanem a legszörnyűbb pestisjárvány és a jár­vány egyik legszörnyűbb fekélye: a fasisztáknak a zsidók — és a szlá­vok — megsemmisítésére törő terve hozza el. Szerelmi történettel, két igen különböző miliőből származó ember nagy egymásra találásával kezdődik; epikusan kiszélesedő csa- 2. KETTŐS SZÉLÁRNYÉK Dudás Kálmán versei Pályakezdő zsengéit a legtöbb költő magánügynek tartja, elsüllyeszti vagy megsemmisíti. Ritkán fordul elő, hogy elismert lírikus kései só­várgással fölkutassa kamaszéveinek „Kallódói”-t s java termésével együtt adja közre. Hetedik köteté­ben ezt a kockázatot vállalja Dudás Kálmán, s az eredmény: nem min­dennapján izgalmas kettős önarckép. A hetven felé haladó férfi néz itt szembe tizenhat-tizenhét éves ka­masz­ önmagával, s nincs oka rá, hogy szégyellje, megtagadja. Innét a gyűjtemény fokozottan vallomásos, önéletrajzi meghittsége — az össze­vetés, ha úgy tetszik, a fejlődéstör­ténet tanulságain túl. Dudás Kálmán a Bácskából, Kosz­tolányi szűkebb pátriájából érkezett — egy generációval későbben. Gye­rek- és ifjúkorát a kisebbség kettős nyelvi környezetében töltötte. A lap­ DU­DÁS KÁLMÁN KETTŐS SZÉLÁRNTÉK élménye a kishegyesi otthon, „nagy­apa kertje”, a travniki gimnázium, a zágrábi egyetemi évek, a szaraje­vói katonáskodás. Aztán a nagydiák előtt megnyílik a tenger, a dalmá­­ciai szigetek és öblök, elkalandozik a mitológiai ihletésű görög tájra. Egész motívumkincsét meghatároz­za ez az örökség: nincsen ma medi­terránabb lélek költőink között Du­dás Kálmánnál. Ég, víz, fény plein airjét ragyogtatja föl költészete, az élet délszaki, sűrű édességét érez­zük verseiben. Amilyen hányatott sors jut a ha­za és otthon között vándorló lélek­nek, olyan gazdagsággá válik él­ményvilágában ez a kettősség. A di­ákköri versek tanúsítják, hogy igazi „poeta natus” — de formai érzé­kenysége, pallérozott nyelve, intel­lektuális alkata nem elégedhetett meg ennyivel, tanítványi alázattal behatolt a mesterség műhelytitkai­ba is. A Kalangya induló költője eljutott a hagyománytól a modern európai hangig, a játékos szerel­meken át a súlyos, felelős, közössé­gi mondanivalókig. Érett, egyéni hangú költészetét méltón reprezen­tálja változatos, jelentős új verses­könyve. (Szépirodalmi) Vidor Miklós JACK EZREDES Daniel Defoe regénye Defoe profi volt, akár napjaink re­gényíróinak többsége. A hivatásos­nak a kiadóval kötött szerződésben megállapított honorárium és határ­idő ad ihletet, témáját, közlendőjét, technikáját pedig a kereslet törvé­nye — ez esetben: az olvasó igénye — határozza meg. Meghatározta De­­foe-ét is. Tehát kalandregényt írt, tele váratlan fordulattal, amiket csupán az fűz valamelyest egységbe, hogy ugyanazzal az emberrel tör­téntek meg. Természetesen meges­hettek volna más kalandok is vele, de olvasóját az elhagyott gyerekek sorsa, az angol igazságszolgáltatás és börtönviszonyok érdekelték, s az élet az amerikai gyarmatokon. A re­gény hőse nemesi származású tör­vénytelen gyerek, aki a betevő fa­latért zsebmetszővé kénytelen zül­­leni, majd rabszolga lesz Virginiá­ban, rabból később ura kegyence, af­féle jószágigazgatója, majd rabszol­gákkal dolgoztató ültetvényes maga is. Gyerekként is tisztában van szár­mazásához méltatlan helyzetével, minden vágya, hogy gazdag és füg­getlen polgár legyen. Célját el is éri, ám a könyörtelenül forgandó sze­rencse arra kényszeríti, történetét kezdje megint az elején. A befeje­zésben mégis felvillan a remény: ennyi jár annak, aki háromszáz ol­dalt folyton magára gondolva vé­gigizgult. A kalandoknak elengedhetetlen része az elmélkedés, az írói kom­mentár, az olvasó épülését szolgáló tanulság. A polgári rend alapelvei­be vetett hitet erősítő lecke, aki „őszintén vezekel és odaadóan dol­gozik, sikeresen megszabadulhat életének botrányos gonoszságától, teljesen új helyzetbe kerül, melyben nem kísérik korábbi bűnei, és van reménye rá, hogy a jövőben jobban éljen” — csak kéretik rendületlenül hinni a szabad vállalkozás üdvözí­tő voltában. Bár a Jack ezredes nyomába sem ér a Robinsonnak, A londoni pestisnek, azt megéri, hogy egy tévéjátékot elmulasszunk miatta. (Európa) Sík Csaba Színház DRAKULA Vigadó Kamaraterem Az ember mindig tanul valamit. Be­vallom, meglepődtem, amikor kitű­nő tanulmányában Szabolcsi Miklós a neoavantgarde színház egyik pél­dájaként említette Jérome Savary általam is látott — hagyományos revüt, hagyományos bohóctréfát, ha­gyományos kabarét, hagyományos bohózatot összegyúró — Nagy Mági­kus Cirkuszát. Akkor bizony a Jan­­csó—Hernádi-féle Nagy Mániákus Elődliről is elmondhatnánk, hogy neoavantgarde. Színház — dráma nélkül. Jelenet — szituáció nélkül. Színészet — jellemek nélkül. Szö­veg — összefüggés nélkül. Ez — volna — ám a szuperavantgarde .. . . . . Ha esztétikai kategóriákkal mi­nősíteni lehetne. S ez nem sértés. Egy éjszakai mulató műsora pél­dául megfelelhet a kívánt célnak anélkül, hogy köze volna az esztéti­kai visszatükröződés elméletéhez. A Jancsó—Hernádi-színház eredeti he­lye a megfelelőnek látszó Astoria bár (bár az ott játszott Mata Harit nem láttam), s ama hely „mondén” szellemét a Vigadóban is őrzi. Az előadás éjjel tizenegy körül kezdő­dik, előtte diszkóval, a szünetben pezsgővel, háromszáz forintos hely­árakkal. Ez utóbbinak vagy a külö­nösen magas művészi értéket, vagy az éjszakai élet árfolyamát kell je­lölnie. Nehezen tudok dönteni. Egy­részt tiszteletjeggyel tiszteltek meg (ami eszembe juttatta, hogy e késői mulatóban mégiscsak a munkámat végzem), másrészt Kovács István mindjárt az előadás elején egy whis­­kyvel is megkínált (aminek a kel­lemes hatása alatt talán nem elég­gé figyeltem az elvont esztétikumra). Egy dologra azonban rájöttem. Nem szabad beugranunk annak, hogy a Drakula „szól” valamiről. A Hasfelmetsző Jack és a V. N. H. M. idején még rendületlenül kerestük a tartalmat. Most már világos: Her­nádi, Jancsó, és nyilván a színészek is szabad asszociációval dolgoznak. Parlagian szólva: azt mondják, ami eszükbe jut. Ebből lesz az előadás. Namármost, egyrészt mindenről az jut eszükbe — mint Mórickának —, ebből lesznek a malacságok. Más­részt azon kívül mindenről eszükbe jut minden: politika, történelem, Drakula, Mars-lakók (sőt: marsiz­mus), mohácsi vész, Petőfi. . . Ezt a parttalan asszociációsort időnként megzenésítik, időnként levetkőzik, időnként prózában elmondják, időn­ként csak eltapogatják egymáson. Kovács István elegánsan, Maros Gá­bor „zafecosan”, Szolnoki Tibor ak­­robatikusan, Borbáth Ottilia és Sá­fár Anikó csábosan, Búza Andrea (csaknem) ruhátlan. A viccek fele

Next