Új Tükör, 1983. január-március (20. évfolyam, 1-13. szám)

1983-02-06 / 6. szám

Ósdi béklyók ellen . Eltökélten választotta a zenei pályát? Elgondolkodik, kávét kortyol. Jó, hogy késik a válasza, szemügyre vehetem. Húsz esztendeje láttam először, a budapesti dzsessz akkori főhadiszállásán, a Dália eszpresszóban. Nagyra nőtt kamasz volt, félénk, már-már félszeg gesztusokkal. Viselkedése azóta jóval magabiztosabb, ám külseje alig változott. Ugyanaz az élénk szempár. Vukán György ma negyvenkét éves. Zongoraművész, zeneszerző, hangszerelő, pedagógus. — Tehát: eltökélten vagy csak amúgy a sors rendezése folytán? — Az eltökéltség nem egészen pontos szó. Görcsös akarást sejtet, márpedig belőlem hiányzott a dühödt, elszánt célratörés. Szinte magától értetődő módon és — őszintén szólva — játszi könnyedséggel lettem muzsikus. Családomban otthonos volt a zene, anyám és nővérem is zongorázott. Négyéves koromban, zongoraóráról jövet, játszani kezdtem az aznapi penzumot. Anyám a szomszédos szobából fülelt. Aztán átszaladt, észrevéve, hogy egy-két helyen más hangokra tévedt a kezem, mint ami a kottapapíron áll. Kénytelen voltam bevallani: pusztán hallás után zongoráztam a darabot, fogalmam sincs hangnemről, vonalakról, hangjegyekről. Bachmann Tibornál tanultam akkoriban. Ma az Egyesült Államokban él, az ottani Bartók Társaság elnöke. Ifjúkoromban egyébként — Bachmann után — Tusa Erzsébet és Lendvai Ernő avatott be a zongorajáték titkaiba. Lendvai új oktatási módszerének különösen sokat köszönhetek. Tizenhat évesen már ott állhattam muzsikuséletem első nagy próbatétele előtt: beneveztem a Helikon ünnepségek zongoraversenyére. — És rögtön: fényes győzelem. — Az ötven-, sőt talán száz főnyi mezőnyben huszadikként ültem a zongorához. Liszt Tarantelláját és Funerailles-ját játszottam. Jóformán lámpaláz nélkül. A zsűri valóban nekem ítélte az első díjat. Ennek nyomán közölték velem: vizsga nélkül felvesznek a Zeneakadémiára. Szédítő lehetőség. Mégis nemet mondtam. Tudtam, az Akadémia nem tűrné a „kettős életet”. S nem akartam a komoly zene feltétlen elkötelezettjévé lenni. A dzsessz világát sokkal szabadabbnak találtam. — Utólag se érzi veszteségnek, hogy a Zeneakadémia kínálta lehetőséget elszalasztotta? — Ma már nem. Különben sem csupán a zene vonzott. Legalább annyira izgatott a fizika és a matematika. Hangmérnök szerettem volna lenni, erről azonban lebeszéltek. Végül aztán mégis egyetemre kerültem. Az Orvostudományi Egyetem fogorvosi karára ... — Eléggé különös fordulat. — Nem az, hiszen orvoscsaládban nőttem fel. Apám jónevű sebész volt. Az egyetemet summa cum laude végeztem el 1964-ben. Időmmel úgy gazdálkodtam, hogy a zongorajáték öröméről ne kelljen lemondanom. Újabb tanár, Wehner Tibor egyengette ekkortájt az utamat. Két éven át Szombathelyről jártam fel hozzá Budapestre, hogy minden vasárnap 9 és 12 óra között tőle tanulhassak. Az egyetem pedig a szemléletemet tágította, formálta. Megtanultam nagyobb távlatból rálátni a dolgokra, s a zenét is — divatoktól függetlenül — tágabb összefüggéseiben vizsgálni. — Elutasítja a divatokat? — Rosszul tenném, ha minden kísértésnek ellenállnék. Semmit sem szabad eleve távoltartani magunktól, s nem helyes az első benyomás alapján ítélkezni. Sosem tartok pajzsot magam elé. Hagytam, hogy hasson rám a free jazz is, meg a később előtérbe nyomuló rockzene. Mindenre figyelek, de kíméletlenül rostálok. Különös módon a rosszból eddig még többet tanultam, mint abból, ami tökéletes. Mert ami túlságosan jó, egyúttal nyomasztó is. Számomra ilyen például Bill Evans zongoramuzsikája, melynek tíz évig a rabja voltam. Mostanában igyekszem a fogságából kiszabadulni. De nem szeretnék igazságtalan lenni. A kimagasló egyéniségek szuverén tartományok urai. Stílusukkal egy ponton túl nem tud mit kezdeni az ember, ha igényes önmagával szemben. — Ez az igényesség, mondhatni szigor, a zenepedagógus Vukán Györgyöt is jellemezte. — Nem az én dolgom, hogy megítéljem ezt. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola dzsessztanszakán tizenöt évig tanítottam éneklést, s négy évig zeneszerzést és hangszerelést. Zenei gondolkodásom fordulatát köszönhetem ennek. Tanítás közben szinte véletlenül jöttem rá valamire, amiből — Lendvai Ernő módszerét alapul véve — kidolgoztam egy új improvizációs rendszert. A zene építőkövei — bármely zenéé — a motívumok. A dzsesszrögtönzés oktatása vezetett el ehhez a zeneirodalomban korántsem új, de a dzsessz-zene gyakorlatában vonzó távlatot nyitó felismeréshez. A skála — zenei gondolkodásunk eddigi alapja — béklyózza a rögtönzést. Föl és le, föl és le, nehéz ebből a sémából kitörni. Rá kellett jönnöm, hogy nem tizenkét hangnemben, csupán a három úgynevezett tengelyre épülő négyes csoport hangnemeiben kell gondolkodni. S ezáltal a harmonizáció és az improvizáció is kiszabadul ósdi kötöttségeiből. Nem szeretnék itt zeneelméleti fejtegetésbe bonyolódni. Elég csak annyi: módszerem a tanításban jó eredményekkel biztatott. — Miért hagyott fel mégis a dzsesszének-oktatással? — Hiába volt az évek során 50—60 tanítványom — köztük Bontovics Kati, Berki Tamás, Kósa Zsuzsa, Vincze Viktória, Postássy Júlia és Bódi Magdi —, be kellett látnom, hogy idehaza nincs nagy szükség dzsesszénekesekre. — Zeneszerzőként, nem utolsó sorban filmzenék szerzőjeként, nem talál-e a csalódásáért kárpótlást? — A filmzene ismeretlen, új terepre vonzott. Lehetőséget adott, hogy kiváló alkotó egyéniségekkel kössek ismeretséget. Fábri Zoltántól, Bacsó Pétertől és Illés Györgytől rengeteget tanultam. Főleg egyszerűséget. A bonyolult zenei képleteket a film nehezen tűri. Tömörnek kell lenni, puritánnak, lényegretörőnek. Az ötödik pecsét című Fábri-film zenéjéért Balázs Béla-díjat kaptam, s ez újabb hajtóerő lett. Most új Fábri- és Bacsó-alkotáshoz komponáltam zenét. — Ennyiféle zenei tevékenység mellett hogyan jut ereje a fogorvosi teendőkre? — Úgy, hogy ezeket kikapcsolódásnak tekintem. — Pályatársai gyakran panaszkodnak a hazai és külhoni dzsesszkoncert-lehetőségek beszűkülésére. Mi a véleménye erről? — Hangversenyéletünkben — meglehet — nincs minden rendben. Nekem azonban e téren nincs okom panaszra. A Szupertrió néven szereplő együttes — melynek rajtam kívül két kitűnő kollégám, jó barátom, Berkes Balázs és Kőszegi Imre a tagja — bőségesen kap meghívókat. Néhány példát említek csupán: februárban tíznapos NDK-turnéra megyünk, március 10 és 26 között pedig 16 koncertet magába foglaló útra indulunk az NSZK-ba, Dániába, Svájcba és esetleg Franciaországba. Közben itthon is jócskán lesznek fellépéseink, budapesti és vidéki hangversenytermekben és klubokban egyaránt. S ami talán meglepő: Argentínába is meghívtak bennünket. A nyáron pedig valószínűleg megjelenik új lemezünk. Mindez talán túl soknak is látszik. Néha már-már arra gondolok, meghaladja erőmet. De a dzsesszben is az törvény manapság, hogy „a jelenlét a fontos”. KAÁN JUDIT Vukán György farkas tamás felvétele □27