Új Tükör, 1983. április-június (20. évfolyam, 14-26. szám)

1983-06-26 / 26. szám

I OztJedbt Sz&riasTihbi­c VÉSZES VÉGLETEK (1983. 21. szám) Fekete Sándor így fejezi be fenti című írását: .. az ördögűzésre kö­vetkező szentté avatási cécók helyett jobb volna eleve méltányos, törté­nelmileg igazságos ítéletre töreked­ni.” Bizony jobb volna, ehhez azonban sok minden szükséges. Elsősorban tárgyilagosság. Maradjunk az iroda­lomnál. Dr. Del Medico Imre Harsá­ny­ Zsolt műveinek teljes kiadását reklamálja. (Ez bizonyára túlzás, de Harsány! művei közül vannak olya­nok, melyeket érdemes lenne újra kiadni. De milyen fórum és kik dön­tik el, hogy melyek ezek a művek?) Itt van azonban egy még kirívóbb túlzás: Surányi Miklós esete. Minden kommentár nélkül én is az 1965-ben megjelent Magyar Irodalmi Lexikont idézem: „Surányi Miklós ... regényei na­gyobbrészt történelmi tárgyúak, a történelmet inkább dekoratív céllal használta fel, a középpontba több­nyire az erotikát állítva, ezért köny­vei nagyrészt a bestsellerirodalomhoz tartoznak.” És egy mondat az Egye­dül vagyunk című regény legújabb kiadásának fülszövegéből: „Az Egye­dül vagyunk Széchenyi életének lé­lektanilag és történelmileg egyaránt nagy távlatú regénye, melyet sokele­mű életanyag, kivételes korismeret és művészi érvényű megformálás tesz izgalmassá és időállóvá.” Valahol bajok vannak az ítélettel, az értékeléssel! Az olvasó hirtelen nem tudja, hogy kinek a véleményét fogadja el. Aztán legyint és igyekszik a saját ízlése, műveltsége alapján állást foglalni, dönteni. A közműve­lődéshez az is hozzátartozna, hogy az olvasót ne tegyék ki ilyen dilemmá­nak. Mert az ilyen végletesen ellen­tétes vélemények — melyek Fekete Sándor írását igazolják — könnyen szembesíthetők egymással és még könnyebben azt eredményezik, hogy az olvasó egyáltalán nem fogad el semmiféle irodalmi „kinyilatkozta­tást”. Tárkányi Imre Bp., Széher út 61. 1021 * Lapjuk 1983. 15. számában Dalos László megemlékezését Harsányi Zsoltról, illetve lapjuk 1983. 19. szá­mában dr. Del Medico Imre ezzel kapcsolatos javaslatait Fekete Sándor a végletek, — méghozzá a vészes végletek közé sorolja. Hol van ez még a végletektől?! Hol van ez még Grassy,tól — Hor­­thytól, fasiszta tömeggyilkosok szent­té avatásától?! Egyszerűen az tör­tént, hogy egy íróról, aki a maga ide­jében sokoldalúan, kultúráltan szol­gálta az irodalmat, két ember szólt pár jó szót, és tett egy-két javaslatot, de azt is olyan halkan, hogy csak az hallja meg, aki nagyon akarja. Fekete Sándor már ügyet csinál a dologból, Mignet-t emlegeti, a fran­cia forradalmat, progresszióról, tör­ténelmi igazságokról beszél — két­éves gyerek előtt is nyilvánvalóan —, hogy csak a vak gyűlölet, az elfogult­ság fűti —, emberekkel szemben akiknek más bűnük nincs, mint hogy nem máskor és nem másnak szület­tek. Fekete Sándor­ sokoldalúsága, rend­kívüli tudása vitathatatlan. De mit ér mindez, ha nem tapasztalunk tőle egy spontán emberi gesztust, ha hiányzik­­belőle — feltehetően — a szeretet, megértés, kegyelet, ami jelen esetben különösen indokolt lett volna. Dr. Del Medico Imre és Dalos László emberközelbe hozták Harsá­nyi Zsoltot. De csak annyira, mint amikor azt mondják ivaslakibről, ez is volt egyszer, ez is létezett. Vannak, akik még ezt is sokall­ják! Előttem van, amint íróasztali lámpája fényénél figyelmesen nézi a 18 éves újságírót, Dalos Lászlót, és átengedi neki a szót, beszéljen ő ma­gáról, amennyit csak akar. Kedves volt, előzékeny, egyszerű, szerény, mégis nagyvonalú, egyenes, komoly, jószándékú ember volt. Vajon Fe­kete Sándor elgondolkozik-e levele­men, megváltoztatja-e magatartását Harsányi Zsolttal szemben? Egyál­talán nem tartom kizártnak. Ferenczy Magdolna Bp., Villányi u. 22. 1118 * Egy színházi jegyzetben szívesen di­csértem Harsányi Zsolt dalszövegeit. Azután jelentkezett kiváló kollé­gám, Dalos László, hogy ő meg más tekintetben is méltatná az író érde­meit, biztattam, tegye meg — meg is tette. De amikor ez sem volt elég, s néhány olvasónk dicsfénybe akarta vonni az érdemes, s mint írtam, sok mai írónál műveltebb, de nem nagy formátumú szerzőt, ezt az esetet is besoroltam ama példák közé, melyek szerintem jelzik, hogy nálunk az egyik egyoldalúságból milyen hamar len­dülünk át az ellenkező igazságtalan­ságba. Ha lett volna egy kicsinyke kételyem igazamat illetően (szokott lenni, de ez esetben nem volt), akkor most fenti olvasónk heves fellépése végleg megnyugtatott volna ,ugyan­is Harsányival és sok mással szem­beni „vak gyűlöletet” vélt felfedezni bennem, valamint általános szeretet­­kegyelethiányt, épp bennem, aki a Harsányi iránti méltányosabb meg­ítélést kezdeményeztem a saját cik­kemmel és Dalos László írásá­nak leadásával... S emlékez­tessek arra, hogy negyedszáz köny­vem és sokszáz cikkem javát olyan magyaroknak szenteltem, akik iránt egy életen át szeretetet és ke­gyeletet érzek, például Balassi, Vö­rösmarty, Széchenyi, Kossuth, Petőfi, Vasvári, Jókai, Deák, Arany, Mik­száth, József Attila, Ady, Illyés és még sokan mások? Nem védekezem, készséggel elismerem, hogy Harsányit nem sorolom e listára. Ezért ne is vár­ja kedves levélírónk, hogy írása hatá­sára véleményt változtatok, a „vak gyűlölködők” egyébként sem szok­ták korrigálni nézeteiket. Viszonzá­sul, én sem várom tőle Harsányi tár­gyilagos megítélését, mert tudom, hogy a nosztalgiák gyógyíthatatla­nok. Fekete Sándor­ ról kettő (Kármán és Szilárd), soha nem kapta meg ezt az elismerést, bár vitathatatlanul megérdemelték volna. Egy megfelelő lexikon vagy kézikönyv fellapozásával az is kide­rült volna, hogy Békésy György nem i-vel, hanem y-nal írta nevét. Bé­­késyről azt sem árt tudni, hogy há­rom említett tudóstársától eltérően nem a második világháború előtti években, hanem a felszabadulása után hagyta el Magyarországot. Nem sokkal azután, hogy Lukács Györgynek, mint Ungvári írja, „le­hetősége nyílott, hogy szabadon vá­lasszon hazát és tóját, Magyarorszá­gon telepedett le”. Így Békésy és Lu­kács nem lehet ugyanarra példa. Jéki László Bp., Remete u. 10. 1121. * „A tudománynak nincs hazája, de a tudósnak kell hogy hazája legyen” mondat, amit egyik tanítványa és a cikkíró GOLDZIHER-nek tulajdonít, PASTEUR-től származik (Orvosi Hetilap 32, 1554, 1888.), s a követ­kezőképpen hangzik: „Ha a tudo­mánynak nincs is hazája, a tudósnak kell hazájának lennie, s ennek tarto­zik felajánlani azon befolyását, me­lyet munkái a világ tudományára gyakorolhatnak.” Ehhez kapcsolódva írja Ungvári Tamás, hogy „ez az ige éppen Ma­gyarországról hangzott el, s éppen olyan kor hajnalán, mely a legki­válóbbakat űzte el hazánkból”. Ez lehetséges, de nemcsak arra az idő­re vonatkozik. Petri Gábort idézem (Orvosképzés 50, 3—13, 1975.): „Ne­künk sohasem az volt a bajunk a szellemi élet terén, hogy híjával vol­tunk a tehetségnek, hanem az, hogy nem tudtuk eljuttatni őket a végső érettség állapotába, hogy szellemi gyarmat módjára a tehetséget nyers­anyag vagy félkész áru alakjában exportáltuk vagy késztettük rá, hogy kiszakadjon belőlünk, hogy aztán máshol szakasszák le az érett gyü­mölcsöt. Jövő szellemi és erre épülő anyagi fejlődésünk érdekében meg kell teremtenünk a tehetségeink tel­jes kibontakozásához szükséges felté­teleket, hogy ne csak vessünk, de arathassunk is.” Mindehhez még annyit, hogy a le­írtakon nem árt elgondolkozni! Még egy ponthoz szólok hozzá. Bi­zonyos véleménykülönbség van Goldziher és a cikkíró között. Az előbbi írja: „A tudományok nem ott mondhatók virágzóknak, ahol állami vagy társadalmi pártfogás jómódba helyezi a tudósokat, és könnyűvé te­szi munkájuk teljesítését.” Az utób­bi ezt kétségbe vonja. Goldzihernek adok igazat. Ha ugyanis nagyfokú ál­lami vagy társadalmi támogatás van, félő, hogy nem azok részesülnek be­lőle, akik­ előbbre viszik a tudo­mányt. Nikodemusz István Bp., Bakáts­ u. 5. 1033 * Ha ketten csinálják ugyanazt, az még nem ugyanaz (műveltebbül: si duo faciunt idem, non est idem), fi­gyelmeztet levélben Jéki László a a Nobel-díjasok listáját is korrigáló levelében. Igaza van, úgy általában. Ha Pasteur, egy nagy nép sikeres fel­találója hirdeti meg, hogy a tudós­nak kell hogy hazája legyen, koránt­sem jelenti tartalmilag is azt, amit Goldziher Ignác szájából, akit hazá­ja, kulturális miniszterek ígéretei után is, évtizedekre holmi hitközségi anyakönyvvezetővé degradált. Pas­teur egy valóságos, Goldziher egy szellemi haza iránti hűség kifejezé­sére használt olyan mondatot, amely logikailag sohasem igazolható, csu­pán abból a drámai szituációból, tör­ténelmi helyzetből, amelyben elhang­zik. Ha ketten nem csinálják ugyanazt, az még ugyanarra is példa lehet, vá­laszolom Jéki Lászlónak. A tudósnak kell hogy hazája legyen, németes szófűzésével rávall igazi eredetére. Nem Pasteurnél, még csak nem is Goldzihernél keresendő a forrás, ha­nem a Sollen, azaz a kellés filozó­fusainál, akik az etikum parancsát vetítették rá a világra. A haza nem mindig volt tudósaink valóságos ott­hona. Lukácsot kiűzték abból a ha­talmas társadalmi laboratóriumból, amely számára egykor a magyar for­radalom volt. Békésy elment, amikor egy újabb társadalmi átalakulás Lu­kácsnak már méltó terepet, ám a bio­fizikusnak csupán gyarló feltételeket biztosított. A tudósnak így kell hogy hazája legyen, csak éppen ezt a kel­lést nem minden tudományágban, és nem minden korban váltja be a tör­ténelmi, a valóságos haza. Nikodemusz doktort a mai hazá­ban rossz tapasztalatok érhették, amikor a tudomány elvileg bizo­nyíthatóan szükséges állami támoga­tását azzal a gyakorlati érvvel utasít­ja el, hogy nem mindig azok része­sülnek benne, akik megérdemelnék. A megoldás kézenfekvő: nem az ál­lami támogatás szüntetendő meg ezért, csupán rossz felhasználása. Attól tartok, hogy apró vitánk el­indításában cikkem abban ludas, hogy nem tisztázta, milyen hazáról szólt egyáltalán. Nem arról a föld­rajzi fogalomról, amelyet a térképé­szek rögzítenek, s határok bástyáz­nak körül. Hanem arról a szellemi hazáról, amelynek a mellőzött Gold­ziher, a Nobel-díjból kiszorult Lu­kács és a díjat elnyerő emigráns Békésy egyaránt tagja volt. Ungvári Tamás : A TUDÓS HAZÁJA (1983. 21. szám) Az Ungvári Tamás által felsorolt négy Nobel-díjas természettudós kö­ MEGÁLLÓ EGY HEGYOLDANÁL (1983. 19. és 24. szám) örvendetes jelenség, ha olvasóik a magyar nyelv jövevényszavaival fog­lalkoznak. A digó szó valóban meg­található az Értelmező Szótárban, de még inkább felvilágosítást nyújt A magyar nyelv történeti etimológiai szótára, amely 1967-ben jelent meg, és a harmadik kötet 633—634. oldalán kb. 50 sorban tájékoztatja az érdek­lődőket arról, hogy mind Szabó Györgynek, mind Latin Györgynek igaza lehet. A fratres (fráter többes száma) szónak csupán első jelentése: fiútestvérek, a második jelentése ba­rátok (szerzetesrend tagjai értelem­ben is). Drégely Johanna □45

Next