Új Tükör, 1983. október-december (20. évfolyam, 40-52. szám)
1983-11-06 / 45. szám
utcában -ÚS SZÍNPADON igyekezet, partnere, Herceg Csilla kiegyensúlyozottabb. Thirring Viola, Szatmári György és Kelemen Csaba igazi csapatjátékot játszik néhány szép egyéni felvillanással. Gordon Zsuzsa és Czakó Klára felváltva adja a gonosz boszorkányt. Mindkét szerepfelfogásnak vannak megoldatlan mozzanatai, nem véletlenül, övék a legnehezebb szerep. A darab ugyanis nem a hagyományos felfogást igénylő jó és gonosz viaskodásával foglalkozik, hanem éppen azzal, hogy milyen nehéz eldöntenünk egymásról, ki a jó és ki a gonosz, ki mikor igaz vagy hamis. A szereplőket végül megsegíti a farkas szempillája. Novák János a rendezést is magára vállalta, és teljesítménye kellemes meglepetés. Számos ötlete közül is kiemelendő színpadra ültetett zenészeinek folyamatos, drámai funkciót is ellátó és hangulatteremtő „zajszolgáltatása”. Az előadás pontos. Nem annyira, hogy a japánok pánikba essenek tőle. De nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Mondjuk a Nagymező utcából kiindulva. BÉRES ATTILA A Nemzeti Színház színpadát kifeszített fekete tüllháló választja el a nézőtértől. Ezáltal a színpad szigorúan elkülönül, belső térré, egy emberi tudat belső terévé válik. Ezt a teret, ezt a tudatot látomások töltik be, Madách látomásai. Azzal, hogy a színpad ennyire bezárul, lehetővé válik, hogy a Tragédiából a sztregovai éjszakák gyötrődő kétségei és kétségbeesett bizakodásai domborodjanak ki. Egy „nyitott” színpad a történelmi korszakokat mutatná, iskolás egymásutánjukban, ez az elkülönített színpad azonban az egész történelmen gondolkodó költő eszmei örvényeibe enged betekintenünk. A fekete füllfüggöny mögött a történelem kérdései az egyéni sors kérdéseivé válnak, mi pedig nem történelmi tragédiát látunk, hanem gondolkodási drámát. Vámos László rendezése új fejezetet nyit a Tragédia előadásainak történetében. Olyasmiről győz meg, amiről eddig egyetlen rendezés sem tudott meggyőzni, olyan lehetőségeket nyit, melyek megvalósíthatóságában mindeddig kételkedtünk. A Tragédiát eddig látványosságra törekvő rendezésekben láthattuk, illetve látták apáink, Paulay Ede óta. Azoknak a rendezéseknek feltétlenül megvolt a jogosultságuk, hisz a korszellem határozta meg őket. Hozzájuk képest azonban a lényeget megközelítőbbnek éreztük azt a puritán, főként a szövegre építő rendezést, melyet Lengyel György a Madách Színházban valósított meg. Vámos László nemzeti színházbeli rendezése azonban arról győz meg, hogy lehet a Tragédiát nem puritán módon, de nem is dekoratív látványosságra térön rendezni. Úgy látszik, Madách műve csak a két szélső végletet tűri meg, vagy a végsőkig leegyszerűsített, vagy a látomás önkívületéig fokozott előadást. A Nemzeti Színház most mindkét végletet egyesítette: szigorral őrizte meg Madách szövegének úgyszólván egészét, és olyan látomásig fokozta a művet, mely miközben hozzáadott Madách művéhez, hű is maradt hozzá. Vámos László rendezése a wagneri Gesammtkunstwerk elvének felel meg, a szó legmodernebb értelmében, amikor cselekményt és álomszerűséget, akusztikai és videóhatást, kosztümöt és díszletet egyszerre használ fel mindvégig jelképes értékkel. Minden vetített kép, minden hanghatás igazolása, ha nem is mindig a szövegben, de legalábbis a mű szellemében rejlik. Ez a rendezés nem látványt nyújt, hanem képet, nem látványosságot, hanem látomást. Az eredmény? Ez a rendezés azonosul a Tragédiának azzal az álomszerűségével, melyet mély révületben élt át alkotója. Az előadás közben néha úgy éreztem, mintha most először vitték volna színre a Tragédiát, de ez a rendezés egyszerre szakított is a régiekkel, és nyitott is utat az újaknak. Még az olyan részletek is ezt sugallják, mint a londoni szín haláltáncjelenete, mely szellemesen mellőzi az obugát sírgödröt, vagy az eszkimó szín végén a hótömbökből feltámadó emberiség tömegjelenete. Madách nem gondolt arra, hogy a múmiák végigguruljanak az egyiptomi színen — ezeknek a testeknek a dübörgése azonban olyasmit hangsúlyoz ki, ami kimondatlanul benne van a jelenetben. Az, hogy a párizsi színben óriás, színes felhőként hull le a trikolór? Ez is úgy szakítja meg a prágai szín kiszámított kietlenségét, mint egy szivárványos álom. Az első szín, az egész előadásnak talán a leghangsúlyosabb jelenete, félelmetes madarakra emlékeztető angyalaival, akiknek szárnyai lepkeszárnyak is lehetnének, mintha egy raj telepedett volna a világmindenség bokrára, miközben a háttérben kettős kozmikus fény huny ki: monumentális kezdés, a mű fenségéhez méltó, és az egész előadás jellegét megszabja, egészen a záró tömegjelenetig, amikor seregnyi szereplő hajol meg a nézőtér előtt. Külön kiemelést érdemel a falanszter szín, ennek a nehéz és kényes témának mindmáig talán legjobb megoldása, mely minden félreérthetőséget elhárít azzal, hogy elmekórházat mutat be , de olyan kórházat, ahol az orvosok és az utópia megálmodói az igazi elmebetegek. (Tudnunk kell, hogy Madách egy, az angol kapitalizmus talaján született utópiát vitt végleteibe a falanszter színben.) A színek itt valóban látomásos ütemben követik egymást, s kosztümjeikkel a főszereplők történelmi korszakokat dobnak el lázasan maguktól. Vámos László szintézist valósított meg rendezésével: gondolat és látomás szintézisét. Külön elismerés illeti e szintézis egyik legfontosabb részesét, a díszlettervező Csányi Árpádot. Az ő képei fokozták a lehetőség határáig a mű álomszerűségét, aminek köszönhetőleg Ádám űrrepülése úgy hat, mint egy emelkedéses-zuhanásos álomélmény. Az átmenetek kidolgozott és bravúros árnyképei, a lejtős forgószínpad hatásainak felhasználása stb. egyaránt igénybe vette a rendezőt, a díszlet-, valamint a jelmeztervező Vágó Nelly leleményességét. Egy ilyen rendezői elképzelésnél nincs helye takarékosságnak, ami azt is jelentheti, hogy a pénzzel talán lehet takarékoskodni, de az ízléssel és ötlettel semmiképp. A kosztümök kivétel nélkül igényes szabásúak, bonyolultak és rendkívül kifejezőek. Közülük is kiemelkedik a megdöbbentő eszkimó kosztüm Hieronymus Bosch-i összhatásával. Az első szín angyalainak merev, aranyezüst vendéghajai, az athéni szín komédiás álarcai, a római diszkrét, de mégis különleges női öltözékei, s még a színpadot beborító hullámos, bordó kelme is, mintegy az ókori fényűzés jelképeként: mindez együtt a szintézisre törekvő rendezés tudatosan végigvitt jelrendszerét sejteti. Ebben az előadásban hiányoznak a jelzést szolgáló, hagyományos díszletek, de a látomás képeiből mégsem hiányzott semmi. A kor érzékeltetéséhez nem Athén látképére van szükség, egy Athéné-szoborra azonban mindenképp szükség van. A Tragédia három főszereplője osztatlanul részesévé válik a látomás egy-egy képének, s a képet betöltő tömegnek, melytől még kosztümi minősége is alig különbözteti meg őket. Bubik István mint Ádám és Balkay Géza mint Lucifer, főleg a falansztert követő színekben nyújtott drámai teljesítményt, ami a Tragédia dramaturgiájának is jól megfelelt. Évaként Tóth Éva finom volt és mértéktartó. A három főszereplő szövegmondása különben azért ütközött helyenként akadályokba, mert egyébként vonzó fiatalságuk nem tette még lehetővé színpadi orgánumuk kifejlődését. Igen szép hanghatásokat értek el a kórusok. Csaknem talányosnak érezhetjük az énekszámokat, melyeket Madách a Tragédiába illesztett, s melyeknek talányosságát szerencsésen juttatta érvényre a zenei rendezés. A londoni szín TÓTH ISTVÁN CSABA (MTI) FELVÉTELE SŐTÉR ISTVÁN Látomás a történelemről Az öregapó, Szatmári György és Sebestyén András KELETI ÉVA FELVÉTELE □ 29