Új Tükör, 1985. április-június (22. évfolyam, 14-26. szám)

1985-06-02 / 22. szám

Nekünk jutalom RÁDIÓJEGYZET Gáti József jutalomjátéka Oidipusz király A Rádiószínház bemutatója. Rendezte: Bozó László; dramaturg: Mesterházi Márton; zeneszerző: Durkó Zsolt. Szereplők: Gáti József, Páger Antal, Sinkovits Imre, Szabó Sándor, Avar István, Horváth Sándor, Nagy Attila, Tomanek Nándor, Ruttkai Éva, Bessenyei Ferenc, Szirtes Ádám, Lukács Sándor. A csaknem két és fél ezer év alatt volt ideje az emberiség­nek Szophoklész művészetéről vagy éppen Oidipusz egyéniségéről s jelentőségéről gondolkoznia. Meg is tette, cáfolva a költő és hőse bölcs figyelmeztetését a múlandóságra. Cá­folva? Talán inkább aláhúzva azt, hogy ami mégis, mindennek ellené­re fönnmarad, azt érdemes alaposan megforgatni és az eszünkbe vésni. (Csak a görög tragikusokat olyannyi­ra izgató sors különlegességeként említem, hogy az Oidipusz király tudvalevőleg csupán néhányadmagá­­val maradt fönn Szophoklész rop­pant termékenységű műhelyéből a maga valójában — és ez még egy keserű fintor a nagysággal és ma­­radandósággal szemben.) Mi maradt hát nekünk, közönsé­ges embereknek, amikor még a fél­istenek is — Szophoklészt héroszként tisztelte népe — halandók, sőt az is­tenek hatalma is véges? Hátha való­ban csak az a bölcs rezignáció, amely ugyan tettre, netán tökélyre tör, de ismeri korlátait, és pontosan ezzel teszi emberségessé az életet, a mun­kát, a művet. Helyben vagyunk. Én ugyanis eb­ben találom a 70 évessé lett Gáti Jó­zsef művészi magatartásának erejét, lényegét. És, hogy színészként, mű­vészként is annyian a legszívesebben tanár úrnak szólítják, alighanem szintén e habitus kisugárzásának tu­lajdonítható. A rádió, amelynek persze hogy erőssége, egész heti programmal ün­nepelte a művészt. Ezen belül két be­mutatóval, amelyek közül — lapzár­táig — az Oidipusz királyt volt al­kalmán meghallgatni. Sok bölcset mondtak már e remek­műről és magáról Oidipuszról. Ha jól utánagondolok és főleg, ha a köny­vespolcot sem kerülöm el, fölidéz­hetem akár Péterfy Jenő, Babits, Szerb Antal megállapításait — az utóbbi kettő, akaratlan, még vitatko­zik is egymással —, vagy az újabbak közül Falus Róbert, Trencsényi Wal­­dapfel véleményét. És ez is csak vá­logatás a csipetnyi magyar hozzájá­rulásból. Nem tallózom tehát. Rábízom ma­gam az olyannyira megbízható Hozó­ra, és a feladatért nem kevésbé he­­vülő Mesterházi Mártonra. De min­denekelőtt magára Gáti Józsefre, aki — a görög tragédia sajátossága sze­rint — oszlopa és értelmezője az elő­adásnak. S miközben őket — önma­gamat is ellenőrzöm. Amint az csak koncerten szokás, magam elé veszem a szép választékban rendelkezésre álló régebbi és újabb hazai kiadások közül a legfrissebbet, persze Babits nyomán. A hatás többszörös. Gáti beszéde — egyesítve versmondói és színészi, mi több, rádiós színészi képességeit — természetesen teljesen fölöslegessé teszi a nyomtatott szöveg követését. Pedig a babitsi Oidipusz mondandója nem valami könnyűgalopp, sokkal inkább a valkűrök lovaglása, avagy — kevésbé tetszetős hasonlattal, de találóbban — Beethoven V., Sors­szimfóniája (amelyet mellesleg egy nappal később csodás Klemperer­­verzióban közvetített a rádió). Tehát teljes figyelmemmel Gátit követem, és szemem éppen csak pásztázza a nyomtatott sorokat, hogy fölismer­jem a szükségszerű elhagyásokat. Mit is mondhatnék? Valóban tö­kéletes munka. Amit hallok teljes egész! Ne vegyék zokon a bálvány­imádók, a félisteni Szophoklészből is lehet — ha kell! — „húzni”. (Ami természetesen nem­ fölmentés a szük­ségtelen hamisításokra.) Gáti szigorú előadó, önmagához az, ami éppenséggel megkönnyíti a közönsége dolgát. A csapongva „ér­telmező” színész állandóan leckét ad hallgatójának, szinte stresszben tart: jól értem-e, amit mondani akar vagy sem? Gáti előadásának mindössze annyi rejtélye marad, amit maga a szerző sem akart fölfedni, meglehet, nem is tud megfejteni. Szophoklész­­nél, kivált az Oidipusz királyban, akad olyan is, amilyen is. Egyebek közt ezért őszinte, emberi, ezért iz­galmas. Hozzátehetném, hogy ezért modern vagy mai, de ez már annyira közhely, hogy fölösleges hangoztatni. A rádió bemutatójában mindez is­mét nyilvánvalóvá lett. Meghallani való élménnyé, csak hát meg is kel­lett hozzá hallgatni! Vajon meg­­tet­ték-e annyian, amennyire megér­demelte? BALOG JÁNOS Gáti József 30 □ Tűzoltó, vesszőparipán „SZERENCSÉS ESETBEN MŰVÉSZET IS LEHET " H­a egy tizenkét részes sorozat hatodik darabjánál elfogy a pénz, ha beteg lesz a rende-­­ző, ha összevész a stáb a szerzővel, ha cigánygyerekek potyognak az égből — őt hívják. Azonnal, rögtön, soha többé, csak most az egyszer. És Bod­nár István, a harminc-egynéhány éves rendező jön, rendez, ideáll a ka­mera mögé, beül a vágószobába, sőt, még a szerepet is eljátssza. Ha van televíziós „tűzoltómunka”, akkor ő azt csinálja. — Most, ahogy jöttem idefelé, piro­sat kaptam és elgondolkoztam: mi lenne, ha belehajtanék, csattanás, karambol és végem. Akkor maga most mit írna rólam? Mit tudna összeszedni, ha azt mondanák, hogy írjon nekrológot?! Nincs mit leírni! Hogy én rendezem a Mitiöket meg az Elmebajnokságokat, a Parabolát, és közvetítek a Zeneakadémiáról kon­certeket? Hogy én rendeztem a 144 nótát, meg az Egymillió fontos hang­jegy jó néhány darabját? A néző­nek még nem ugrik be, hogy, „ja, az a Bodnár, aki azt rendezte”. Azt én még nem csináltam meg. — Ezzel nincs egyedül az életben, sőt a televíziós rendezők között sem. Viszont 17 éve csinálja, van róla vé­leménye! — Véleményem van, sőt! Rá kellett jönnöm, hogy már vesszőparipáim is vannak, amelyekről sokat beszé­lek. És szeretném, ha most nem ezek­ről beszélnénk. — Rendben, én is olvastam a Rá­dióújságban, a Jel­képben. Ha azt akarja, hogy most ne ezekről ejtsünk szót, kérem, fogalmazza meg őket. — 1. Az igazi televízió az élő adás. 2. Csak az televíziózzon, aki tudja. 3. A televízió nem műfaj. Ezek a leg­gyakrabban meglovagolt vesszőpari­páim. — Hogyan került a televízióhoz? — Apám, ugyancsak Bodnár Ist­ván néven, rádiórendező. Gimnazista koromban szerzett be engem a tévé­hez, én voltam az öcsi, aki leszaladt a büfébe kávéért, meg aki számolta a táncdalfesztivál szavazatait. 18 éve­sen, érettségi után felvettek, és én is végigjártam szépen a szamárlét­rát. Nagy előnnyel indultam: nem té­vedtem el a házban! Tudja, hogy ez milyen óriási előny? Másodasz­­szisztens lettem, majd rekordidő alatt, másfél év múlva első asszisz­tens. 1974-ben a Cigányzene című sorozat rendezőjét az 5. rész leforga­­tása után behívták katonának. Mivel mindenki egyeztetve volt, mind a 12 részhez, a 6. és a 7. részt én rendez­tem. Ez a két első rendezésem is be­ugrás volt. Ekkorra már tudatosult bennem, hogy én már csak ezt aka­rom csinálni. És akkor, egy hónapra bekéredzkedtem a Tv-Híradóhoz es­ténként, a stúdióba. És figyeltem. Hogy hogyan csinálják, hogyan kom­munikálnak egymással, hogyan irá­nyít a rendező, mit csinál a műszak, hogyan működik ez a bonyolult szer­vezet. — Mert az igazi televízió az élő adás. — Igen. 1976-ban felvettek a főis­kolára, Horváth Ádám osztályába. Ez a Színház- és Filmművészeti Fő­iskola legjobb képzési formája, a munka melletti, esti oktatás. Mert ha valakit a középiskolából felvesznek, s a rendezői diplomával a zsebében ide bekerül, elkeseredett ember lesz, mire ezt megtanulja. Meg lehet ál­modni ugyanis, hogy a stúdióban áll a kacsalábon forgó kastély, s hogy az milyen szép, lírai ... De hogy mi­től forog?! Honnan látom? Hogy lesz megvilágítva? Ezeket nem megál­modni, hanem tudni kell. — Tehát csak az televíziózzon, aki tudja? Ha úgy hozná a sors, hogyan tanítaná a televíziót? Mit tanítana? — Vezényszavakat! Most, ha be­nyit egy-két-öt stúdióba, mindenütt másképp hallhatja, hogy „felvétel indít!” De a többi felszólító módunk is félreérthető. ÁLLJ! Ki álljon, ho­va és miért? INDULJ! Mi esetleg vissza akartuk nézni a felvett anya­got, a képmagnó kezelője, aki csak az utasítón hall, azt hitte, hogy újra felvesszük. S letörölte a legjobb je­lenetet. A mi feladatunk: tetten érni a múló pillanatot, és ilyenkor nincs szorongás, fáradtság, betegség, ihlet­hiány. Olyan embereknek kell csi­nálniuk ezt a munkát, akiknek a technikai megoldás, a létrehozás, a megcsinálás reflexszerűen a birtoká­ban van. — Ez a tévéjátékra is érvényes? — Feltétlenül. Legfeljebb a kritika „korrekt” munkát emleget majd. A televízió eszköz — és nem műfaj —, olyan eszköz, amellyel különböző műfajú dolgokat lehet csinálni, sze­rencsés esetben még művészetet is. — Tudja-e, hogy beszélgetésünk során minden egyes vesszőparipájá­ról szó esett? — Lehet. De hát a televízióról — meg a vesszőparipáimról — szól az életem. TORDAY ALIZ A felvétel a szegedi stúdióban készült Az első kisopera rendezése közben Adam A nürnbergi baba.

Next