Új Tükör, 1987. január-március (24. évfolyam, 1-13. szám)
1987-03-22 / 12. szám
Beutáltak RÁDIÓJ JEGYZET A mi utcánk, ó, de szép Kturucz Gyula hangjátéka Rendező: Pós Sándor Dramaturg: Sári László Szereplők: Tábori Nóra, Raksányi Gellért, Kézdy György, Gordon Zsuzsa, Horváth József, Komlós Juci, Inke László, Bókay Mária A vidámság néha fenemód le/t hangoló. Icu, ez a nagy pofáulm,jú, rettentően tudatlan perszóna és tutyimutyi férje, a Fercsi, „beutáltként” az üdülőben szinte lesik, kikkel lehetne nagyokat röhögve múlatni az időt. Valójában sajnálatra méltó házaspár. Odahaza már szörnyen unják egymást, összezárva a gyatra kis lakásban, itt pedig nagyokat mondhatnak a „villáról”, ahol laknak, meg a karriert befutott, de igazában csak kitartott lányukról . . . Szóval nagyon lehangoló ez az egész, de a szerző határozott szándékából, ami helyénvaló, sőt , egy ideig még érdekes is. Amíg a nő lecsap első kiszemelt áldozatára, valami fáradt tanáremberre meg a feleségére. Ám ezek hamar túladnak rajta. Következik a második pár, egy munkásféle a nejével — nos, ez a flegma Barna és a kényes Zsuzsannája is unják és persze egykettőre ki is ismerik a mieinket s faképnél hagyják őket. Végül persze — különben nincs hangjáték! — akad hal a horogra: egy harmadik házaspár, miért is ne, és ez az új tag nemcsak beveszi az ostobán hencegő Icu dumáját, de közben szörnyű közönségesen még rá is tesz egy lapáttal. Ám mire idáig jutunk, már nemigen bírjuk cérnával a nőt, akiből Tábori Nóra — ez az istenáldotta színésznő — sem képes egy idő után új színeket előcsalogatni. Csupán azért, mert nincs is több benne. És ez az Icu a darab uralkodó figurája. Mindenki más csak azért van, hogy ő most végre éljen. Éljen, de úgy, hogy beleremeg az egész üdülő, sőt mi is, belegondolván, mennyi ilyen utálatos, kártékony ember izeg-mozog körülöttünk. Én is ismerek egy szakasztott ilyen asszonyt, de soha nem jutna eszembe darabot, történetet építeni rá. Ezért aztán igazában nincs is történet, és nincs is igazi darab. Icu — Tábori Nóra élvezetes játéka ellenére — nem főszereplő. A többiek, akik csak átsuhannak a színen, a kevés alapján, amit sejtünk róluk, jóval izgalmasabbak. Főleg Kézdy dohogó és Horváth József hallgatag figurája. Kár, hogy a szerző ennyire elnagyolta őket, és helyette a rendező se lehelhetett beléjük több életet. A többi, a játék célja és értelme — amiről Kurucz Gyula igencsak érdekesen ír a rádióújságban — csak ezután következnék. BALOG JÁNOS 30 □ A siker titka: érzelmes BESZÉLGETÉS FÉLIX LÁSZLÓVAL Sokan lehetünk, akik számára az Egy szerelem három éjszakája Darvast, Latinovitsot, Sinkovitsot és Venczel Verát jelenti. Most elkészült a már-már klaszszikusnak mondható zenés játék televíziós változata, Félix László rendezésében. — Tulajdonképpen nem is igazi zenés játék ez a tekintetben, hogy prózai része nem holmi csacska, dalra fakadást elősegítő sztori, hanem nagyon is megrázó, komor, súlyos: a háború, az üldöztetés, a szenvedés története. Érdekelne, hogy az ön számára mi tette annyira vonzóvá ezt a művet, hogy éppen most és éppen ezt választotta? — A kérdés nagyon jó, de ki kell ábránditatnom: a darabot nem én választottam, hanem felkértek a megrendezésére. — Látja, ez megdöbbent. Az elkészült tévéváltozat oly magas hőfokú, tökéletesen átélt és maximálisan megoldott, mintha évek óta csak ez a darab foglalkoztatta volna. Ahhoz képest, hogy „magára osztották", elég jól sikerült... — No, itt van kettőnk között a félreértés. Egyre inkább az a tendencia a művészeti életben, hogy a rendező ahhoz a darabhoz nyúl, amely legbensőbb bensőjéből ered, látomásai meg üzenetei vannak a darabról. Tény, hogy ilyen is létezik. De én azt vallom, hogy egy megfelelő szakmai tudású rendezőnek mindezt meg kell tudnia csinálni. És ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem örültem nagyon és nem szerettem nagyon az Egy szerelem három éjszakáját. — A darab tévéváltozata sok helyütt más, mint az eddig ismert. Ki írta át? — Amikor szóba került a televíziós feldolgozás lehetősége, Hubay Miklós maga jelentkezett. Azt mondta, hogy alapjában mindig is elégedetlen volt a színpadi adaptációval, és most szeretné átírni. Ez meg is történt: Ruitner Sándor dramaturggal több hónapos közös munkával egyfajta belső átcsoportosítást végzett, például bizonyos szálakat elkötött. Ilyen többek között a bíró figurája, akit Darvas Iván játszik. Eredetileg csak az első felvonásban Mácsai Pál, Pápai Erika és Félix László KOMÁROMY GÁBOR FELVÉTELE Vendégrendező Dániából Újra meg újra hazajött, itt élő rokonai úgy tudták, végleg itt fog letelepedni, hiszen új családja is ide kötné, mégis Eszterhás Péter vendégrendezőként dolgozott egy héten keresztül a rádióban. Amikor az interjút kértem tőle, úgy gondoltam, kalandos életútjáról faggatom majd, hiszen sorsfordulókban bővelkedő élete figyelemre méltó. — Mindig is az volt a legnagyobb vágyam, hogy itt dolgozzam. A hetvenes évek közepén nem sikerült. Akkor is voltak barátaim az itteni művészeti életből. Velük, rajtuk keresztül igyekeztem beférkőzni valahogy. De ez eléggé nehéz dolog, nagyon védik a mezőnyt. — Önöknél, Dániában nincs effajta ellenállás egy külföldi művésszel szemben? — Van, de nem ilyen erős. A művészet mindig internacionális, nem lehet nemzeti kizárólagosság alapján csinálni. A gyökerek persze nemzeti sajátosságunk, de a művészet nemzetközi tünemény. Számos, külföldön élő magyar művészről, együttesről hallottam, hogy itthon nem kapnak szót, nem engedik őket munkához jutni. — Az egykor disszidált művészekre gondol? — Nem. A napjainkban hivatalosan kint dolgozó, ott eredményesen szereplő művészekkel szemben érvényesül ez a tipikus magyar megnyilvánulás, hogy „ha neked külföld kell, hát maradj, és dolgozz ott továbbra is!”. Ez a nemzeti önteltség haszontalan a szó legszorosabb értelmében. A külföldön dolgozó magyar művész a hazája javára dolgozna itthon, de a hazafiság nevében, csupán egoisztikus okokból, elzárkóznak előle. Az elzárkózó azt az ágat fűrészeli, amelyen ül. — Most mégis itt dolgozhatott. — Egyedül a rádió engedett idáig: tavaly egyszer már rendeztem egy dán rádiójátékot, akkor még Péter Eszterhás néven. A Lábnyomok a fövenyen tetszett, írtak róla, s újra meghívtak. — Most pedig Eszterhás Péter a rendező. — Számomra ez jelentős különbség, hiszen most már magyar állampolgárként kezelnek, ha külföldön élek is. Végleg itt akartam letelepedni, de ami a munkát illeti, kilátástalan volt a helyzet. Két gyermeket nem tudok kiegészítő munkákból eltartani. — Úgy tudom, ön Dániában is sokszor képviselte a magyar kultúrát. — 1967—1968-ban egy ottani színház fölkérésére dánra fordítottam Örkény István jótékját. — Hogyan fogadta a közönség a darabot? — Az alapkomikum érvényesült, de a sajátságos magyar helyzetből adódó érzelmi szituáció nem hatott. Mindent összevetve, nem volt túl sikeres a darab, és ezen még egy magyar rendező sem tudott volna segíteni. Egyébként most is fordítok, Vámos Miklós Zengazének és Bart István Boldogtalan Rudolf trónörökös című munkáját. — Milyen szerepe van önnek a dán kulturális életben? — 1967 óta dolgozom rendezőként. Képviselek egy stílust, ami az enyém, rám jellemző, felismerhető. Akadnak szerzők, akik kifejezetten azt kérik, hogy én rendezzem a darabjukat. — Eleinte színészként dolgozott, hogyan lett mégis rendező? — Aarhusban végeztem a színiakadémiát, és ott voltam színész nyolc évig. Akkoriban ugyanis még nem volt rendezői szak, és ez volt az egyetlen módja annak, hogy rendező legyek. Színészéveim a mai napig is a rendezői munkám bázisát jelentik. Sose titkoltam, hogy rendezni szeretnék, évekig dolgoztam segédrendezőként, honorárium nélkül. Egyszer az aarhusi operában egy dán nemzeti opera színpadra állításában segédkeztem, amikor a bemutató előtt nyolc nappal elbocsátották a rendezőt. Egyszerűen azért, mert nem tetszett, amit csinált. Nem volt könnyű feladat, hiszen egy koncepciótlan halmazt vettem át a premierig éjjel-nappal dolgoztam. — Azóta sikeres ember? — Ismernek, szerződésgondjaim nincsenek. Benne vagyok a dán lexikonban, úgy érzem, hogy a kulturális életnek része vagyok. — Dániában pedig ön is idegen. — A nevemet még most sem tudják soha rendesen leírni és kiejteni, de úgy érzem, hogy teljes értékű tagja lettem az ottani társadalomnak. Nem vagyok könyökös ember, amit elértem, azt a munkámmal értem el. Nem járok koktélpartikra, ahol láttatja magát az ember ... — Melyik munkájának volt eddig a legnagyobb visszhangja? — Ami a közönségnek nagyon tetszett, az szakmailag nem volt igazán jó. Komoly, mérhetően zajos sikert legutoljára a Marx és Coca-Cola című dán darab rendezésével arattam. Ez a hatvanas évek baloldali mozgalmairól szól, azokról a fiatalokról, akik részt vettek benne, akik csinálták. Aztán ők is megnyugodtak, lecsillapodtak, megváltozott a helyzet. A darab mindenesetre olyan sikeres volt, hogy sorban álltak a jegyekért. Úgy három héttel a bemutató után