Új Tükör, 1987. január-március (24. évfolyam, 1-13. szám)

1987-03-22 / 12. szám

Beutáltak RÁDIÓJ JEGYZET A mi utcánk, ó, de szép Kturucz Gyula hangjátéka Rendező: Pós Sándor Dramaturg: Sári László Szereplők: Tábori Nóra, Raksányi Gel­­lért, Kézdy György, Gordon Zsuzsa, Hor­váth József, Komlós Juci, Inke László, Bókay Mária A vidámság néha fenemód le­­/t hangoló. Icu, ez a nagy pofá­ul­­m,jú, rettentően tudatlan perszó­­na és tutyimutyi férje, a Fercsi, „be­­utáltként” az üdülőben szinte lesik, kikkel lehetne nagyokat röhögve múlatni az időt. Valójában sajnálat­ra méltó házaspár. Odahaza már szörnyen unják egymást, összezárva a gyatra kis lakásban, itt pedig na­gyokat mondhatnak a „villáról”, ahol­ laknak, meg a karriert befutott, de igazában csak kitartott lányuk­ról . . . Szóval nagyon lehangoló ez az egész, de a szerző határozott szándé­kából, ami helyénvaló, sőt , egy ideig még érdekes is. Amíg a nő le­csap első kiszemelt áldozatára, va­lami fáradt tanáremberre meg a fe­leségére. Ám ezek hamar túladnak rajta. Következik a második pár, egy munkásféle a nejével — nos, ez a flegma Barna és a kényes Zsuzsan­nája is unják és persze egykettőre ki is ismerik a mieinket s faképnél hagyják őket. Végül persze — különben nincs hangjáték! — akad hal a horogra: egy harmadik házaspár, miért is ne, és ez az új tag nemcsak beveszi az ostobán hencegő Icu dumáját, de közben szörnyű közönségesen még rá is tesz egy lapáttal. Ám mire idáig jutunk, már nem­igen bírjuk cérnával a nőt, akiből Tábori Nóra — ez az istenáldotta színésznő — sem képes egy idő után új színeket előcsalogatni. Csupán azért, mert nincs is több benne. És ez az Icu a darab uralkodó figurája. Mindenki más csak azért van, hogy ő most végre éljen. Éljen, de úgy, hogy beleremeg az egész üdülő, sőt mi is, belegondolván, mennyi ilyen utálatos, kártékony ember izeg-mo­zog körülöttünk. Én is ismerek egy szakasztott ilyen asszonyt, de soha nem jutna eszembe darabot, törté­netet építeni rá. Ezért aztán igazá­ban nincs is történet, és nincs is iga­zi darab. Icu — Tábori Nóra élvezetes já­téka ellenére — nem főszereplő. A többiek, akik csak átsuhannak a színen, a kevés alapján, amit sejtünk róluk, jóval izgalmasabbak. Főleg Kézdy dohogó és Horváth József hallgatag figurája. Kár, hogy a szer­ző ennyire elnagyolta őket, és he­lyette a rendező se lehelhetett be­léjük több életet. A többi, a játék célja és értelme — amiről Kurucz Gyula igencsak ér­dekesen ír a rádióúj­ságban — csak ezután következnék. BALOG JÁNOS 30 □ A siker titka: érzelmes BESZÉLGETÉS FÉLIX LÁSZLÓVAL S­okan lehetünk, akik számára az Egy szerelem három éjsza­kája Darvast, Latinovitsot, Sinkovitsot és Venczel Verát jelen­ti. Most elkészült a már-már klasz­­szikusnak mondható zenés játék te­levíziós változata, Félix László ren­dezésében. — Tulajdonképpen nem is igazi zenés játék ez a tekintetben, hogy prózai része nem holmi csacska, dal­ra fakadást elősegítő sztori, hanem nagyon is megrázó, komor, súlyos: a háború, az üldöztetés, a szenvedés története. Érdekelne, hogy az ön szá­mára mi tette annyira vonzóvá ezt a művet, hogy éppen most és éppen ezt választotta? — A kérdés nagyon jó, de ki kell ábránd­itatnom: a darabot nem én választottam, hanem felkértek a megrendezésére. — Látja, ez megdöbbent. Az elké­szült tévéváltozat oly magas hőfo­kú, tökéletesen átélt és maximálisan megoldott, mintha évek óta csak ez a darab foglalkoztatta volna. Ahhoz képest, hogy „magára osztották", elég jól sikerült... — No, itt van kettőnk között a félreértés. Egyre inkább az a ten­dencia a művészeti életben, hogy a rendező ahhoz a darabhoz nyúl, amely legbensőbb bensőjéből ered, látomásai meg üzenetei vannak a darabról. Tény, hogy ilyen is létezik. De én azt vallom, hogy egy megfe­lelő szakmai tudású rendezőnek mindezt meg kell tudnia csinálni. És ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem örültem nagyon és nem szerettem nagyon az Egy szerelem három éjszakáját. — A darab tévéváltozata sok he­lyütt más, mint az eddig ismert. Ki írta át? — Amikor szóba került a televí­ziós feldolgozás lehetősége, Hubay Miklós maga jelentkezett. Azt mond­ta­, hogy alapjában mindig is elége­detlen volt a színpadi adaptációval, és most szeretné átírni. Ez meg is történt: Ruitner Sándor dramaturg­gal több hónapos közös munkával egyfajta belső átcsoportosítást vég­zett, például bizonyos szálakat elkö­tött. Ilyen többek között a bíró fi­gurája, akit Darvas Iván játszik. Eredetileg csak az első felvonásban Mácsai Pál, Pápai Erika és Félix László KOMÁROMY GÁBOR FELVÉTELE Vendégrendező Dániából Újra meg újra hazajött, itt élő rokonai úgy tudták, végleg itt fog letelepedni, hiszen új családja is ide kötné, mégis Eszterhás Péter vendégrendezőként dolgozott egy hé­ten keresztül a rádióban. Amikor az interjút kértem tőle, úgy gondoltam, kalandos életútjáról faggatom majd, hiszen sorsfordulók­ban bővelkedő élete figyelemre méltó. — Mindig is az volt a legnagyobb vágyam, hogy itt dolgozzam. A het­venes évek közepén nem sikerült. Akkor is voltak barátaim az itteni művészeti életből. Velük, rajtuk ke­resztül igyekeztem beférkőzni vala­hogy. De ez eléggé nehéz dolog, na­gyon védik a mezőnyt. — Önöknél, Dániában nincs effaj­ta ellenállás egy külföldi művésszel szemben? — Van, de nem ilyen erős. A mű­vészet mindig internacionális, nem lehet nemzeti kizárólagosság alapján csinálni. A gyökerek persze nemzeti sajátosságunk, de a művészet nem­zetközi tünemény. Számos, külföldön élő magyar művészről, együttesről hallottam, hogy itthon nem kapnak szót, nem engedik őket munkához jutni. — Az egykor disszidált művészek­re gondol? — Nem. A napjainkban hivatalo­san kint dolgozó, ott eredményesen szereplő művészekkel szemben ér­vényesül ez a tipikus magyar meg­nyilvánulás, hogy „ha neked külföld kell, hát maradj, és dolgozz ott to­vábbra is!”. Ez a nemzeti önteltség haszontalan a szó legszorosabb ér­telmében. A külföldön dolgozó ma­gyar művész a hazája javára dolgoz­na itthon, de a hazafiság nevében, csupán egoisztikus­­ okokból, elzár­kóznak előle. Az elzárkózó azt az ágat fűrészeli, amelyen ül. — Most mégis itt dolgozhatott. — Egyedül a rádió engedett idáig: tavaly egyszer már rendeztem egy dán rádiójátékot, akkor még Péter Eszterhás néven. A Lábnyomok a fövenyen tetszett, írtak róla, s újra meghívtak. — Most pedig Eszterhás Péter a rendező. — Számomra ez jelentős különb­ség, hiszen most már magyar állam­polgárként kezelnek, ha külföldön élek is. Végleg itt akartam leteleped­ni, de ami a munkát illeti, kilátás­talan volt a helyzet. Két gyermeket nem tudok kiegészítő munkákból el­tartani. — Úgy tudom, ön Dániában is sok­szor képviselte a magyar kultúrát. — 1967—1968-ban egy ottani szín­ház fölkérésére dánra fordítottam Örkény István jótékját. — Hogyan fogadta a közönség a darabot? — Az alapkomikum érvényesült, de a sajátságos magyar helyzetből adódó érzelmi szituáció nem hatott. Mindent összevetve, nem volt túl si­keres a darab, és ezen még egy ma­gyar rendező sem tudott volna segí­teni. Egyébként most is fordítok, Vá­mos Miklós Zengazének és Bart Ist­ván Boldogtalan Rudolf trónörökös című munkáját. — Milyen szerepe van önnek a dán kulturális életben? — 1967 óta dolgozom rendezőként. Képviselek egy stílust, ami az enyém, rám jellemző, felismerhető. Akadnak szerzők, akik kifejezetten azt kérik, hogy én rendezzem a da­rabjukat. — Eleinte színészként dolgozott, hogyan lett mégis rendező? — Aarhusban végeztem a színi­­akadémiát, és ott voltam színész nyolc évig. Akkoriban ugyanis még nem volt rendezői szak, és ez volt az egyetlen módja annak, hogy rendező legyek. Színészéveim a mai napig is a rendezői munkám bázisát jelentik. Sose titkoltam, hogy rendezni sze­retnék, évekig dolgoztam segédren­dezőként, honorárium nélkül. Egy­szer az aarhusi operában egy dán nemzeti opera színpadra állításában segédkeztem, amikor a bemutató előtt nyolc nappal elbocsátották a rendezőt. Egyszerűen azért, mert nem tetszett, amit csinált. Nem volt könnyű feladat, hiszen egy koncep­ciótlan halmazt vettem át a premie­rig éjjel-nappal dolgoztam. — Azóta sikeres ember? — Ismernek, szerződésgondjaim nincsenek. Benne vagyok a dán le­xikonban, úgy érzem, hogy a kultu­rális életnek része vagyok. — Dániában pedig ön is idegen. — A nevemet még most sem tud­ják soha rendesen leírni és kiejteni, de úgy érzem, hogy teljes értékű tagja lettem az ottani társadalom­nak. Nem vagyok könyökös ember, amit elértem, azt a munkámmal ér­tem el. Nem járok koktélpartikra, ahol láttatja magát az ember ... — Melyik munkájának volt eddig a legnagyobb visszhangja? — Ami a közönségnek nagyon tet­szett, az szakmailag nem volt igazán jó. Komoly, mérhetően zajos sikert legutoljára a Marx és Coca-Cola cí­mű dán darab rendezésével arattam. Ez a hatvanas évek baloldali moz­galmairól szól, azokról a fiatalokról, akik részt vettek benne, akik csinál­ták. Aztán ők is megnyugodtak, le­csillapodtak, megváltozott a helyzet. A darab mindenesetre olyan sikeres volt, hogy sorban állta­k a jegyekért. Úgy három héttel a bemutató után

Next