Új Tükör, 1987. július-szeptember (24. évfolyam, 27-39. szám)
1987-07-12 / 28. szám
fogy Bereg, elnéptelenednek kicsi és nagy falvak, köztük olyan történelmi vidékek, mint például Tarpa. És akik ma elmennek, azok minimálisan nyolc osztályt végeztek, de a többség szakmunkás és érettségizett szakközépiskolás. Néhány év, s hiába végez mind több és több leány és legény középiskolát, a szabics-szatmári népesség iskolázottsági szintje rohamosan csökkenni fog. A mai ingázni induló nem a tegnapelőtt ingázója. — Az apám már hazatért. Ötvenháromban kezdett ingázni. Akkor nyolcéves voltam. Ahogy lehetett, mentem utána. Jó munkám volt, kerestem, s hamarosan összeálltam egy elvált asszonnyal. Jobb volt, mint a munkásszállás. Igaz, Csepel alatt laktunk egy magunk tákolta házban. De szabad voltam, független, senkinek nem tartoztam elszámolni semmivel. Haza-hazajöttem. Ma negyvenkét esztendős vagyok. Az élettársam odébbállt, munkásszálláson lakom. Egy évben ha kétszer jövök haza. Pesten nincsen senkim, itthon senkivel nincs mit beszélni. Az orvos le akar százalékoltatni, azt mondja, alkoholista vagyok. Pedig csak sokat iszom. De mondja, mit csinálhat az ember, amikor semmi különös értelme nincsen semminek? Zsuga, pia, néha egy-egy maca. Hívtak úgy nyolc éve haza, a téeszbe, építőbrigádba. Nem jöttem. Nem bírnám, hogy mindenki belepofázzon az életembe. Van egy gyerekem az élettársamtól, ő állami gondozásban van. Hát ennyi. Az ingázás, ami kezdetben kényszer volt, életformává változott. Kevesen álltak meg szilárdan a lábukon. A legjobban még ott őrződött meg a normális élet minden jegye, ahol egy faluba való emberek alkottak brigádot, közösséget. Munkahelyen és munkásszálláson életben maradt a jó szándékú figyelem és ellenőrzés. Ők sosem lettek a vonatok randalírozói, sikerült beosztaniuk a pénzt, közösen főztek a szállásbéli konyhákban. De az apák s utánuk a lányaik és fiaik, akik a havi biztos pénz reményében, az állandó munka tudatában mentek el, nem mind jártak ilyen jól. A hazatérők vizsgálata során kiderült, a legtöbb nagyivó. Semmi érzéke a pénz beosztásához, hazaérve ingerült, gyanakvó, agresszív. Hiányérzettel küzd, nem tud beletörődni az otthon ülésbe. A családját jóformán nem is ismeri, a falubéli kapcsolatai szétzilálódtak, megszűntek, sok ember számukra egyszerűen ismeretlen. Egészségügyi, közigazgatási emberek sora küszködik azzal, hogy a hazatért obsitosok életét a rendes kerékvágásba terelje. És eközben a fiatalok újra elindulnak. Igaz, más eséllyel, mint a szülők és nagyszülők tették egykor. De a munkát ma is az iparterületek kínálják, a segédmunkás még kell, s bizony nem egy szakmunkás is így kezdi másutt a boldogulást. Egy tanácselnök meséli: a látszólagos szabadság is mozgatóerő. A nagyvárosba kerülő úgy véli, hogy ott nemcsak jó pénzhez jut, hanem a gyors boldogulás is osztályrésze lesz. Hamar csalódnak, de akkorra a lányok egy része már kikerül a Rákóczi térre, a fiúk közül nem egy a külső körre szorul. Adjuk hát a munkaerőt, mert itthon nem tudunk munkát adni, s hiába előttük az apák és anyák sorsának példája, az életforma már valahogy a vérükbe szüremlett. — Nekem könnyebb — mondja egy rokkantnyugdíjas exingázó az egyik nyílt faluban —, én kitanultam a kőművességet. Hazajöttem, s egy kis munka mindig akad. Hol a faluban, hol a szomszédban. De a hét végén mindig kimegyek a buszhoz, ami viszi a társaimat. Hiányzik az utazás, az ultiparti, talán még a zötykölődés is. Majd beleszokok újra az itthoni életbe. Még csak három hónapja, hogy visszatértem. Csak most veszem észre, milyen nagyok már az unokáim. És látom, milyen elnyűtt az asszony. Hiába, harminc évig ő látta el a jószágot, dolgozott a téeszben, nevelte a pulykákat. Megöregedtünk, megrokkantunk, s még csak azt se mondhatom, hogy valamit gyűjtöttünk volna vagy hogy szép házat építettünk. Szakszerű számításokat is végeztek arra vonatkozóan, hogyan alakult egy olyan ingázó pénzügyi helyzete, aki kivételesen jól, mai árakon és béreken számítva havi hatezer forintos fizetést kapott. Ebből kiderül, hogy az utazásra, élelemre, cigarettára, munkásszállásra, sörre, ruhára és cipőre, minimális szórakozásra évi 28 ezer 800 forintot költött. Ha ezt az összeget levonjuk a 72 ezerből, akkor kiderül, hogy összesen havi 3600 forint maradt. Itt azonban mondjuk még el, hogy az ingázó kéthetente legalább 200 forint értékben vitt el otthonról nyersanyagot a főzéshez, akkor máris havi 430 forinttal csökken a megmaradt pénzöszszeg. És ez, hangsúlyozzuk, ideális helyzet, nem tartalmazza a levonást, s relatíve józan, kiegyensúlyozott életet tételez fel. Kétségtelen, ebből aligha lehetett meggazdagodni, még jó, ha a családi gazdaság egyensúlya fennmaradt. Jogos tehát a kérdés: megérte? A felelet ez, más választás nem volt. Az öregedő szabolcsi, szatmári, beregi tájra egyre-másra érkeznek haza a több évtizede ingázók. Csalódott reményekkel, megfáradtan, elnyűtten, öregen, sokan magányosan. Hiba volna, ha nem figyelnénk rájuk most, amikor már kiszolgált katonák, akik nélkül bizony sok minden nem ment volna. Ők építették Dunapentelét, a budapesti lakótelepeket, az új vasúti pályákat, a kohókat, ők aszfaltoztak, csináltak autópályát, bányásztak szenet, ércet, mikor mit kellett. A hazatérés első, talán boldog órái után ma ők azok, akik, mint a veteránok általában, a múltjukba, a nem éppen nyugodt múltba menekülnek vissza. Gondjuk szociális gond, emberi gond, társadalmi gond. Sokan buta vicceket faragtak a rovásukra, rossz hírüket keltette újság, sláger, humorista, szociológus. Pedig amit egykor választottak, nem jókedvükből tették. Mint ahogy ma sem jókedvében kerekedik fel hamuban sült pogácsájával a szabolcs-szatmár-beregi fiatal leány és fiú. A munkaerőpiac kíméletlen, s az újmódi mozgásának logikája is van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az obsitosra rá se nézünk vagy csupán sajnáljuk. Ha jó volt mint cselekvő munkaerő, ám legyen jó ma is. És főleg tanuljanak azok, akiket illet: aki a harcban jó katona volt, azt kivénhedt légiósként se írjuk le a létszámból. BÜRGET LAJOS RÉVÉSZ TAMÁS FELVÉTELE Adamis képünk egy szeptember végén megjelenő hanglemez készülésének egyik mozzanatát mutatja. A lemez, pontosabban költeményeinek szerzője, dalainak előadója mindenben rendhagyó. A jogi doktori címet könynyebben kapta annak idején, mint a költői rangot. Idehaza, Déry Tibor becsült szerzőtársa a Képzelt riportban, Adytól Füst Milánig, Juhász Ferenctől Vas Istvánig nem akárkikével együtt olvasható verse az innen és túl című kötetben (1984, Vigilia). Mégis valahogy nehéz volna elképzelni Adamis Anna költeményeit az Eötvös Lóránd Tudományegyetem folyóiratában. A California State University lapjában nem számított nonszensznek három költőt közölni: Stéphane Mallermét és Samuel Beckettet franciául és angol fordításban, Adamis Annát eredeti angolban, ahogyan ezeket a verseket írta (The tightrope-walkers’ dream, Grey — A kötéltáncos álma, Szürke — Volume VII., 42—52. oldal). Költőnél szokatlan, szépen énekel. Hallgatókorában sokféle énekes szerepet alakított az Egyetemi Színpad amatőr színészeként, egyebek között az Egy szerelem három éjszakája női főszerepét. Egész élete azóta is elválaszthatatlan zenétől, énektől. Ez a Kemény Gábor és Kocsák Tibor zenéjével készült lemez még külön is rendhagyó. Amíg Ruttkai Évát, Darvas Ivánt fogalmazta meg egy-egy azóta ismertté vált lemezre , nem voltak hasonló gondjai. De most önmagáról van szó, a lemez címe is, tartalma is: Adamis Anna. Jó az, ha a költő a tulajdon verseit mondja? Sőt, ebben az esetben énekli. Ráadásul adott esetben önmagát „énekli el”. — Azt hiszem, általában nem jó — mondja Adamis. — Remélem, hogy ez az eset ebben is rendhagyó. Bármit írok, természetesen magamat is írom mindig — itt azonban másféle feltárulkozásra van szükség. Úgy éreztem, a saját hangom képes arra, hogy tolmácsoljon, hogy a személyes vallomás megvalósulhasson. Ehhez árnyalt, kifejező énekhang szükséges. Megszólalásom mögött sokévi intenzív hangképzés áll, Ónody Mártától tanulok. Szükséges továbbá kellő tartózkodás, zenei értelemben. A gondolati tartalom dolgában ugyanez bűn lenne, lévén e megnyilvánulási formának alfája és ómegája az őszinteség. Nagyon bízom benne, hogy a hallgatók megérzik majd. Van valami, amit csak én és így tudok elmondani: a gondolkodásmódom, az érzelmi rezonanciáim, rátekintésem a világra, benne egyetlen életemre. „Néha sok a szó — néha túl kevés" — írja és énekli a szövegek költője egyik dalában. Talán van olyan is, hogy se nem sok, se nem kevés, hanem pontosan elég. Ha szépen írta és szépen énekli valaki. RAJK ANDRÁS Kocsák Tibor zeneszerző, Adamis Anna, Horváth János hangmérnök és Kemény Gábor zeneszerző VÉRTES GYÖRGY FELVÉTELE