Új Tükör, 1988. október-december (25. évfolyam, 40-52. szám)
1988-12-04 / 49. szám
Crass, a nyelvöltögető Hogy a német irodalom klasszikusainak sorában emlegetik hamarosan, bizonyára nem gondolta volna a most 61 éves Günter Grass még 15 évvel ezelőtt sem. S lám, a múlt év végén eddigi írói munkásságának gyűjteményes kiadása egyszerre jelent meg Wolfgang Goethe 143 kötetes (62 ezer oldal, 14 ezer levél) életművével, melynek ára eléri egy színes televízióét ... Az NSZK-beli Luchterhand Kiadó 10 kötetes Grass-kiadása „csupán” 6488 oldalas, és megtalálhatók benne nemcsak az író világszerte ismert regényei, hanem költeményei, darabjai, beszédei, esszéi és televíziós-rádiós beszélgetései is. Günter Grass (főbb művei: Macska és egér, Bádogdob, A kutyaévek, A helyi érzéstelenítés, A hal) az egykori Danzigban született, és a második világháborús katonai szolgálat, majd az amerikai hadifogság után egy kőbányában dolgozott. Nem haszontalanul, mert kőfaragónak állhatott, s innen útja egyenesen a képzőművészeti iskolákra (Düsseldorf, Nyugat-Berlin) vezetett, ahol szobrászatot és grafikát tanult. Ezekben az években (1948—1956) párhuzamosan írt és képzőművészeti tevékenységet folytatott, de az előbbi csakhamar felülkerekedett: 1955-ben például Günter Grass már a legendás hírű Gruppe ’47 tagja s ekkor jelennek meg első novellái is. Méltatói és műveinek kritikusai korán megállapították, hogy Grass írói munkájára rendkívül nagy hatást gyakorol a képzőművészet, és ezt az író is elismerte: „egy-egy vers kezdete gyakran valamilyen rajz ... vagy fordítva. Előfordul, hogy az írói alkotás egy be nem fejezett vázlat, rajz szerves folytatása, vagy egy leírt képen túllép a grafika”. A nemrégiben megjelent Nyelvöltögetés című művén ez a sokoldalúság ismét annyira szembeötlő, hogy a Rajna menti sajtó rajz-, líra-, és prózakötetként írt róla az elmúlt hetekben. Új művében Günter Grass Calcuttai élményeit és érzéseit osztja meg az olvasóval. Mint ismeretes, az író 1986 szeptemberében feleségével egy évre Indiába utazott (menekült?), mert az NSZK-beli irodalmi élet (a kritika fanyalogva fogadta A hal című regényét), az értelmiség apolitikussága, és cinizmusa, úgymond lehangolta, és a „goethei újjászületésre” (Goethe 1786-ban Itáliába menekült) vágyva az indiai szubkontinens legnépesebb városába repült. Ott-tartózkodásának hónapjairól most egy százoldalas, hol első személyben, hol harmadik személyben elmondott útleírásszerű történethalmazban számol be — saját illusztrációival. A kötet végén egy húszoldalas, tizenkét fejezetes Grass-költemény található, amelynek címe (Zunge zeigen) a könyv címe is. A nyelvöltögetés — mondja Grass — ugyanis egészen mást jelent Indiában, mint Európában, mégpedig szégyent. Grass könyvbeli „nyelvöltögetése” tulajdonképpen az a szégyenérzet akar lenni, amelyet egy nyugat-európai érez a távoli, egzotikus világban fellelhető nyomor láttán, de egyben Grass rossz közérzetét is hivatott szimbolizálni. A nyugatnémet íróóriásnak a könyv megjelenése után ismét szemére vetették odahaza, hogy kiábrándult, tanácstalan és napjainkra elfelejtett kérdezni... Való igaz, Grass a hatvanas években a politikai eseményekhez is hozzászólt, sőt elkötelezetten támogatta a szociáldemokrata Willy Brandt választási kampányát 1969-ben, s ebből Egy csiga naplójából címmel elbeszélés is született. Aggódása a németség és az emberiség sorsáért viszont állítólagos kiábrándultsága ellenére az utóbbi években sem csökkent. Tanújele ennek a többi között az, hogy Günter Grass is aláírta azt a felhívást, amelyben világhírű művészek és írók a romániai falurombolás ellen tiltakoztak a Neue Zürcher Zeitung hasábjain. ÉRNI PÉTER Film a japán Auschwitzról A foglyokat őreik marutának (magyarul anyag) nevezték. Az „anyag” a japánok által lelőtt és elfogott amerikai pilótákból, Mao és Csang Kaj-sek kínai katonáiból, szovjet tanácsadókból, a japán megszállókkal szembeszegülő ázsiai antifasisztákból állt. A színhely a megszállott Észak-Kína, viszonylag közel a szovjet határhoz, Harbin térségében. Hét szörnyű esztendőn át, 1938-tól 1945-ig itt „üzemelt” a második világháború, de alighanem az emberiség történetének egyik legiszonyúbb objektuma, ha úgy tetszik, a japán Auschwitz. Annyi biztos, hogy dr. Mengele kedvét lelte volna benne. Hozzá hasonlóan ugyanis az itteni orvosok is élő embereken végeztek kínhalállal végződő kísérleteket. Mint a hamburgi Spiegel hírül adja, egy harminckilenc éves hongkongi rendező, Mu Dun-fei hat hónapos forgatás után elkészült százpercesre megvágott, ezerhétszáz szereplőt és statisztát foglalkoztató dokumentumjátékfilmjével, amelynek egyelőre A 731-es munkacímet adta. A mandzsúriai halállágert működtető különleges katonai alakulat fedőneve „a 731-es számú egység” volt. Morimura Szeidzsi 1981-ben megjelent, Az ördög táplálása című könyvében ezt írja: „Azt hiszem, ez a tábor volt az egész japán történelem erkölcsi mélypontja. Ekkor valóban az ördöggel szoros szövetségben cselekedtünk.” A rendező jól sejtette, hogy politikai darázsfészekbe nyúl, hogy filmjét könnyebb lesz megcsinálni, mint előkészíteni. De a tajvani katonatiszt Hongkongba szakadt fiának Pekingbe benyújtott kérvényét (1984) röpke három év alatt beragyogta a politikai szerencsecsillagok sajátos állásának fénye. Még a Nakaszone-kabinet idején emlékezetesen fellángolt a kínai—japán történelmi vita: a felkelő nap országában nagyon is kozmetikázott történelmi tankönyvek jelentek meg. Kína tiltakozott, Japán elnézést kért — ez volt az a pillanat, amikor a film — és a két ország archívumaiban folytatott kutatómunka — zöld utat (sőt, kamatmentes japán kormánykölcsönt is!) kapott. Japán 1933-ban szállta meg Mandzsúriát, öt évvel később Harbintól délre lezártak egy harminchat négyzetkilométeres területet Japán alapossággal és gyorsasággal épült fel a vasútállomás, a repülőtér, a barakkok, labor- és egyéb épületek sora. Mint a filmből megtudjuk, ha nem is a foglyok, de a háromezer főnyi 731-es egység számára sportpálya és táncterem is létesült. Hét közben a laboratóriumok ontották a pestis, kolera, tífusz, tuberkolózis és egyéb betegségek baktériumtörzseit (hivatalos adatok szerint a baktériumkultúrák előállításának havi mennyisége nyolc tonna volt!), szombatonként pedig bemutatták a Tokióból repülőn érkezett legfrissebb filmet és a nagyteremben éjfélig folyt a tánc. A hetes és nyolcas számú barakkba került a mindig mintegy háromszáz főből álló kísérleti különítmény. Velük jól bántak. Megkapták a nemzeti ételeiket a sírra a rövid időre, ami még hátravolt nekik. Különböző módon haltak meg. A legtöbben úgy, hogy kikötözték őket egy cölöphöz és kétszáz méterrel felettük kinyílt a japán baktériumbombák kenamitburka, hogy a szerencsétlenekre pestises patkányok vérével fertőzött bolhák valóságos felhője zúdult. Utána a hatás gondos tanulmányozása következett, majd a „használt anyag” kiiktatása egy kloroforminjekcióval. Isii Siro orvos vezérezredes, lágerparancsnok nem tagadta, hogy „termékeikkel” főleg az esetleges szovjet támadást akarták megállítani „X napon”. Amikor azonban ez a nap, a szovjet hadüzenete, 1945 augusztus 8-án eljött, a megvert Japánnak már csak a nyomok eltüntetéséhez maradt ereje. A lágert berobbantották, a foglyokat megölték, 15 külön vonat vitte a személyzetet és a dokumentumokat Koreába, majd haza. Mikor — írja a Spiegel — Isii mindent átadott az amerikaiaknak, ígéretet kapott, hogy sem ő, sem más a 731- esek közül nem kerül bíróság elé. A Szovjetunió 1949-ben hivatalosan kérte az orvos vezérőrnagy és néhány társa kiadatását, de hiába. A válasz az volt, hogy bűnösségükre „nincs elég bizonyíték”. Nos, ez a film maga a bizonyíték. Utolsó kockái is feledhetetlenek. A japán Matsumoto gyógyfürdő Minohara nevű luxushoteljében felirat hirdeti a 731-es egység bajtársi találkozóját. Az időpont 1981. szeptember 5. HARMAT ENDRE 42E3