Új Tükör, 1989. január-március (26. évfolyam, 1-13. szám)
1989-03-12 / 11. szám
Cserélődnek a szerepek Dortmundban? Nemrég levelet kaptam egy kínai kollégámtól. Du Ven-jie, a Pekingben megjelenő China Sports News szerkesztője arról írt, hogy országában nem kis aggodalommal tekintenek a közelgő dortmundi asztalitenisz-világbajnokság (március 29—április 9.) elé. Többek között ezt olvashattam: „Játékosaink tavaly kemény ellenállásra találtak a szöuli olimpián, a Világ Kupa és a barcelonai Stiga Világ Grand Prix versenyen. Sok európai játékos akadályt állított nekünk a megszokott győzelmi sorozatunkban. Szakvezetőink véleménye szerint legfeljebb 40-60 százalékosak az esélyeink a különböző számokban. Az európai férfiak szinte tökéletes kétoldalas játéka ellen nehéz megtalálni a hatásos fegyvert. S erre most már nincs is elegendő időnk. Csiang Csia-liang és a többiek önbizalma megcsappant a sorozatos kudarcok nyomán, sokszor védekezésbe szorulnak. Az asztalhoz közeli gyors játékuk már nem elegendő. A női számokban és a vegyes párosban biztatóbbak a kilátásaink. Csapatunk kiegyensúlyozott, s Csen Jing a múlt ősszel olimpiai bajnok lett. A páros azonban a dél-koreai lányok sikerét ígéri...” Érdekes sorok, s valóban, azóta, hogy kereken 30 éve, és ugyancsak Dortmundban a fiatal Jung Kuotuan óriási meglepetésre megnyerte a férfi egyes világbajnokságot (ez volt az első kínai győzelem), talán még sohasem volt annyi riválisa a távol-keleti ország válogatottjának, mint mostanában. Európa „képviseletében” elsősorban a svéd férfi játékosok lehetnek rettegett ellenfeleik, Jan-Ove Waldner két éve Újdelhiben már-már aranyérmes lett, de végül a döntőben Csiang Csialiang felülkerekedett, s a skandináviai sportolónak „csak” az ezüst maradt. Igaz, azóta több versenyen is legyőzte, de a világbajnokság mégis más! Aztán ott van honfitársai közül az Európa-bajnok Mikael Appelgren, valamint Erik Lindh, Jörgen Persson és Ulf Carlsson is. Melléjük elsősorban — ismerve az erőviszonyokat , a lengyel Andrzej Grubba és a tavalyi párizsi Európa-bajnokságon egyéni ezüstöt szerzett szovjet Andrej Mazunov csatlakozhat. Kitűnőek a koreaiak és a japánok is. És a magyarok? Csaknem a dortmundi csúcstalálkozóval egy időben lesz 10 éve, hogy a phenjani világbajnokságon a magyar válogatott — miután kétszer is legyőzte a kínai együttest, előbb csoportjában, majd a döntőben —, aranyérmet nyert. Két esztendővel később, Újvidéken még sikerült elcsípni egy második helyet, de utána olyan „mélyrepülés” kezdődött, amire eddig nemigen volt példa a magyar asztalitenisz történetében. Jónyer István, Gergely Gábor és Klampár Tibor utódok nélkül maradt, a tehetségekből szürke, nevesincs versenyzők lettek, amit a közelmúlt eredményei is tanúsítanak. Éppen ezért minden elismerés Klampár Tiboré, aki most, 1989-ben, 36 évesen is még mindig állja a versenyt, s ott lesz Dortmundban, a világbajnokságon! Kivételes klasszisát mutatja, hogy már 1969-ben, a müncheni vb-n tagja volt a magyar válogatottnak, s azóta sem fáradt el. Szöuli negyedik helye is ezt bizonyította ! „Hazudnék, ha most azt mondanám, számítottam ilyen hosszú pályafutásra — nyilatkozta a több mint háromszázszoros válogatott. — De szerencsére még most is bírom. Osztrák klubcsapatomban még három-négy évig folytatom a játékot, a válogatottól, a világbajnokságoktól azonban elbúcsúzom. Átadom a helyemet. ..” De kinek? Kik azért a felelősek, hogy a magyar férfi asztalitenisz idáig jutott? A szövetség? A klubok? Az edzők? A játékosok? Azt hiszem, a választ két azonos kis szó adja meg: is-is . .. És arra is választ kaphattunk, hogy mit várhatunk a világbajnokság férfi számaitól. Mást mutat a nők helyzete, függetlenül attól, hogy aligha lesz csapat, amely megakadályozhatja a Kína—Koreai Köztársaság döntőt. Bátorfi Csilla világklasszis, Európabajnok partnere, Urbán Edit is sokszor bizonyított már, s szinte napról- napra javul a legjobb európai ifjúsági versenyzőnek, Wirth Gabriellának a játéka. Legutóbb harmadik volt a válogatott, ezt a helyet megtartani, megőrizni, megvédeni óriási bravúr lenne. De a mai sportban bravúrok nélkül nem is lehet kimagaslót produkálni. Ugyancsak ázsiai fölényt, döntőt ígér a női egyes és páros is. Ezt elősegíti, hogy bár gyakran felvetődött már a javaslat, az idők szavát csak nem hallja meg a Nemzetközi Asztalitenisz-szövetség, görcsösen ragaszkodik egy régi szabályhoz. S szerint azok az országok, amelyek a világranglistákon helyeket birtokolnak a legjobbak között, pluszversenyzőket indíthatnak a világbajnokságon, így például Kína rendszeresen 8-10 férfi és női játékost állíthat asztalhoz — de így vannak a koreaiak is —, tehát elképzelhető, hogy egy szegény európai egymás után három, négy vagy öt ázsiaival kerül szembe. „Én már akkor boldog lennék, ha bejutnék a legjobb tizenhat közé — mondta a háromszoros Európa-bajnok Bátorfi Csilla. — S mit tagadtam, a kínai és koreai lányok évek óta többnyire 4-5 ponttal jobbak nálunk. Nem véletlen, hogy európai női sportoló 1955 óta nem nyert egyéni világbajnokságot. Előbb a japánok uralkodtak, aztán jöttek a kínaiak és a koreaiak. Nekem akkor lenne a legtöbb esélyem, ha csak adogatásokból állnának a mérkőzések. Mert az a legnagyobb fegyverem ...” Kína aggódik, Európa reménykedik, s mit tartogatnak a többiek? Mert az idei világbajnokságon szinte az egész világ felvonul. Rekord, hogy 77 ország nevezett, 72 indítja férfi és 58 a női csapatait, a játékosok száma megközelíti majd a hatszázat. Ez viszont azt is jelenti, hogy a sportolók mellett a szervezőknek, a rendezőknek, a lebonyolítóknak is kellően fel kell készülniük. Az NSZK szövetsége, amely húsz év után vállalt újból világbajnokságot, tekintélyes számú gárdát vet be annak érdekében, hogy sikeres legyen a verseny. Dieter Meinhold, aki első számú felelőse a vb-nek, már szeptember óta a helyszínen, a híres Westfalenhallenben táborozik, s mind több segítőjével várja a rajtot. A közelmúltban személyesen is találkoztunk, tőle hallottam a következőket: „Egy-egy világverseny megrendezése ma már nem csak a hozzáértő, jó szakembereken múlik — említette. — A mind tetemesebb költségek fedezetét valahonnan elő kell teremteni, ehhez támogatók kellenek. És ahhoz, hogy a sportágak nagy versengésében megfelelő nyilvánosságot kapjunk, alkalmazkodnunk kell az igényekhez. Ezért szakítottunk például az asztalitenisz-versenyek több évtizedes hagyományaival, amikor kizárólag egy hatalmas csarnokban rendezték meg a versenyeket, s a 25-30 asztal figyelése, a televíziós közvetítések biztosítása sok vitára adott okot. Mi változtattunk, s nem is titkoljuk: a teniszsport szokásait vettük át. Vagyis a kiemelkedő mérkőzéseket kiemeljük a többiek közül. Ezért a tízezer nézőt befogadó Westfalenhallenban csak hat asztal lesz, míg további huszonhatot a csarnokhoz tartozó kisebb teremben helyezünk el. Azt szeretnénk, hogy a csapatok, a játékosok produkciójukkal a kiemelésért is versengjenek.” Dortmund ’89. Ünnepnapok előtt áll az öreg, de az olimpiákon fiatal sportág. Nekünk is jól jönne egy kis ünnep ... KOZÁK MIHÁLY Klampár Tibor: húsz év után búcsú a világbajnokságoktól