Világgazdaság, 1978. október (10. évfolyam, 192/2446-212/2466. szám)

1978-10-03 / 192. (2446.) szám

HÁTTÉR Éleződnek az ellentétek Anglia és az EGK között Newsweek „Az az érzésünk, hogy érdekeink egészen egyszerűen ellenkeznek az európai partnereinkével és az ellen­tétek egyre erősödnek” — állapítot­ta meg nemrég a brit kormány egyik minisztere. Valóban, a britek lelkesedése a Közös Piac iránt szemmel láthatóan megcsappant az utóbbi években. Az 1975. évi népszámláláskor még min­den második brit polgár a tagság mellett adta le voksát, ma pedig már valószínűleg — a közvéleménykuta­tások tanúsága szerint — a szava­zóknak csak a 29 százaléka gondol­kodik úgy, hogy „jó dolog tagja len­ni az EGK-nak”. Szervezett moz­galom azzal a céllal, hogy kivonja Angliát a Közös Piacból, még nem alakult ki, de Nagy-Britannia keze­lése az EGK részéről előrelátható­lag a következő brit választások egyik fő kérdése lesz. A kormány­­férfiak azért is tartanak fenn olyan merev vonalat Brüsszelben — mon­dotta egy minisztériumi vezető tisztviselő —, mert be akarják bizo­nyítani a szavazók előtt, hogy Nagy- Britannia nem engedi magát dróton rángatni. Callaghan miniszterelnök kormá­nya szilárdan elkötelezte magát az EGK-tagságnak. Hivatalosan fenn­tartja, hogy a közvélemény kiábrán­dulása széleskörűen elterjedt félre­értéseken alapszik. Magánbeszélgeté­sek alkalmával azonban nemigen tagadják, hogy az emberek ily mó­don túlnyomórészt arra a teljesen helytálló felismerésre reagálnak, hogy Nagy-Britannia sokkal többet visz be a közösségbe, mint am­eny­­nyit kap tőle. A cambridge-i egye­tem tanulmányának adatai szerint ebben az évben több mint 2,1 mil­liárd dollárral járul hozzá az EGK- költségvetéshez és ebből a felénél is kevesebbet kap vissza segélyek és támogatások formájában. Mi több, közös piaci tagsága arra kötelezi Nagy-Britanniát, hogy élelmiszer­­szükségletét Európából fedezze EGK-támogatásos áron. És ez a gya­korlat csaknem 600 millió dollárral tornázta fel évi élelmiszerszámláját. Minden egybevetve a cam­bridge-i közgazdászok úgy számítják, hogy Anglia nettó több mint n évi 1,8 milliárd dollárral járul hozzá a Közös Piachoz. Ugyanakkor olyan viszonylag virágzó országok, mint Franciaország, Dánia és Hollandia nettó haszonélvezői az EGK-szub­­vencióknak. „Egyszóval, Nagy-Bri­tannia gazdasági előnye nulla, sőt az ország hátrányokat szenved — álla­pította meg Neil Marten tory-kép­­viselő, a brit közös piaci tagság régi ellensége. — Ez a Közös Piac csak a hat alapító tagnak jó, órájuk van szabva, nem ránk.” Senki sem vitatja a cambridge-i adatok helytállóságát, de a brit kor­mány ezekben még nem lát okot rá, hogy Nagy-Britannia kilépjen az EGK-ból. Sokkal inkább annak in­dokát látja, hogy igyekezzék meg­változtatni a szervezetet. A döntő harc az EGK közös ag­rárpolitikája (CAP) körül folyik. E program szerint az EGK 16 milliárd dolláros évi költségvetésének mint­egy háromnegyed részét a gazdák­nak juttatják szubvenciók és ártá­mogatás formájában. Nagy-Britan­nia, lévén élelmiszerimportáló or­szág, jóformán semmit sem lát eb­ből a segítségből. Az oroszlánrész az olyan mezőgazdasági óriásnak jut, mint amilyen Franciaország. Mint egy brit pénzügyminiszteri vezető megjegyezte, „a CAP gyakran arra vezet, hogy az erőforrásokat a ke­vésbé virágzó területekről a virág­zóbbakra irányítják át. Az EGK- nak legalábbis fel kellene hagynia azzal a gyakorlattal, hogy inflációs árakon fölvásárolja az élelmiszer­feleslegeket és a világpiacon a töre­dékéért adja el annak az árnak, amit maga fizetett értük”. Csakhogy Nagy-Britannia lényegé­ben egyedül áll a CAP megrefor­málására irányuló törekvésével. Még Nyugat-Németország is, amely pe­dig szintén inkább csak pénzét ad­ja az EGK-hoz vonakodik a válto­zásoktól — a hazai kisszámú, de annál befolyásosabb agrárérdekcso­port miatt. Szavazatok híján Nagy- Britanniának nem marad más hát­ra, mint nyomást gyakorolni, így a nyugat-európai monetáris reform te­rületén való előrehaladást — ame­lyet alapjában véve támogat — meg­próbálta összekapcsolni a CAP-re­­form szorgalmazásával. Ez rendkí­vül felbőszítette a franciákat, akik nemcsak, hogy a CAP áldásainak fő részesei, de a júniusi brémai csúcsértekezleten elfogadott javasla­toknak is a fő kovácsolói voltak. Hasonlóképpen Nagy-Britannia he­vesen védelmezi vétójogát minden olyan EGK-határozattal szemben, amely szerinte a saját „életbevágó nemzeti érdekeit” veszélyezteti. Ez a védekező helyzet a közelmúltban éles összecsapásra vezetett az angol Sil­­kin és a nyugatnémet Érti között. A nyugatnémet miniszter, aki jelen­leg az EGK halászati tanácsának elnöke, azt indítványozta, hogy több­ségi szavazással hagyjanak jóvá egy 57­0­illió dolláros támogatást Íror­szág és 12 millió dollárost Dánia ré­szére halászflottájuk védelmének céljából. Silkin nem magukat a se­gélyeket kifogásolta. Amiatt aggó­dott,­ hogy a többségi szavazás ve­szélyes precedenst teremthet. Végül az ellentét megmutatkozik egy harmadik területen is. Az EGK- tagországok többsége, különöskép­pen a nyugatnémetek, az olaszok, a hollandok és a belgák, szeretnék, ha a Közös Piac egy európai államszö­vetséggé fejlődne, szemben a bri­tekkel, akik a szuverén nemzeti ál­lamok lazább szövetsége mellett kardoskodnak. Bár a számbeli há­nyad jelenleg az angolok ellen szól, mégis eszméjüknek jó esélye van a győzelemre. A következő két-három éven belül a közös piaci kilencek már tizenketten lesznek, és ahogy a közösség bővül, a köztük levő kap­csolatok is minden bizonnyal meg­lazulnak, ez pedig a briteknek ked­vez. (1078. augusztus 7.) Peking hozzálátott a külkereskedelem decentralizálásához Handelsblatt Wl RISC­H­­FTS- UNO MNANZ­ef III Nt. Kína már hónapokkal ezelőtt hoz­zálátott, hogy a külkereskedelem fellendítése végett decentralizálja az árucsere-forgalom egész rendsze­rét. Ennek megfelelően a tartomá­­nyi és helyi hatóságoknak mostan­tól fogva joguk van, hogy Peking előzetes jóváhagyása nélkül is le­bonyolítsanak külkereskedelmi ügy­leteket Kivételt csupán a komplett gyári berendezések importja és olyan fontos nyersanyagok, mint a földgáz, a kőolaj és a szén exportja jelent. Peking ezzel egy időben a helyi szerveknek az eddiginél na­gyobb devizamennyiséget utalt ki s növekedhet a fogyasztási javak áru­csereforgalma is. Egyes becslések szerint az ex­portüzletek bevételeiből 20—30 szá­zalék illeti a tartományi és a hei hatóságokat. (A legutóbbi kantoni vásár alkalmával ezt a hányadot még 15—20 százalékban jelölték meg.) Más megfigyelők is a maga­sabb százalékarányt tartják való­színűnek, utalnak azonban arra, hogy korai volna a kínaiak új de­vizastratégiájának hosszú távú ha­tását mérlegelni, hiszen az új poli­tikát minden valószínűség szerint csak ez év januárjában vezették be. Az új rendszer hatásának tud­ható be, hogy a kínai kereskedők Hongkongban és Kantonban is az eddiginél nagyobb aktivitást fejte­nek ki. A tartományi és a helyi hatóságok devizatartalékai jelentő­sen megnőttek, és jóval nagyobb lett a kínai termékek szállítóinak, illetve a nyugati áruk esetleges vá­sárlóinak száma. Híre jár, hogy a Hongkongban székelő nyugati cé­geket újabban közvetlenül felkere­sik Kína képviselői, bár nem tud­ható, hogy ez csupán átmeneti je­lenség-e vagy tartós irányzat A kí­nai kereskedők a korábbinál na­gyobb rugalmasságot tanúsítanak az ügyek intézésében is. Más vonatkozásban is új jelen­ségek mutatkoznak: a Hongkonggal szomszédos Kvantung tartomány helyi szervei turistautakat szervez­nek a Hongkongba látogatóknak és a hongkongiaknak a határmenti Sumcsin város megtekintésére. Ezek az utak olyan sikeresek, hogy az ősszel további túrákat terveznek. A bevételek a helyi hatóságok és szer­vezetek devizatartalékát gazda­gítják. Az új stratégia következménye, hogy számos tartomány saját kül­kereskedelmi irodát nyitott, elsősor­ban a vásárvárosként ismert Kan­tonban. Nyitott kérdés, hogy Kína a jövőben a fejlett tőkésországok­ban is létesít-e szakosított külkeres­­kedelm vállalatokat. (1978. augusz­tus 23.) 1978. OKTÓBER 3. AZ EUROPIAC ÉS A MULTINACIONÁLIS BANKOK, VÁLLALATOK A hatalmas arányban megduzzadt europiaci likviditás következ­tében erősen fokozódott a tőkés világ multinacionális nagybankjai­nak tevékenysége, aminek következtében összes profitjaik egyre na­gyobb hányadára az europiacokon tesznek szert. Hasonló lehetőségek állnak a multinacionális vállalatok rendelkezésére is, és ezek élnek is az újabb profitforrások kihasználásával. Két évvel ezelőtt Carli, az olasz központi bank volt kormányzója a neves nemzetközi pénzügyi szakér­tők sorában elsőként jelentette ki: az europiac és az ott felhalmozódó, a hivatalos tartalékokat felülmúló szabad likviditás teljesen kikerült a központi bankok ellenőrzése alól és mozgásuk irányítása átment a ma­gánbankok, főleg pedig az amerikai pénzintézetek kezébe. Carlis szavai akkor heves amerikai ellenzést idéz­tek­ elő. A szupranacionális bankok mel­lett azonban a multinacionális vál­lalatok is példátlanul nagy pénz­ügyi hatalomhoz jutottak. A kérdésnek az a lényege, hogy az europiacok gyakorlatilag teljesen mentesek az ellenőrzéstől, a hitel­­nyújtások összegét, feltételeit, fel­­használásának irányát ezek a mul­tinacionális érdekeltségek szabják meg. Ugyanekkor természetesen sa­ját eszközeiket a nyilvánvaló spe­kuláció, így főleg a valutaárfolyam­változásokból származó profitok ki­aknázására is eredményesen fordít­ják. A fentiek következtében mind gyakrabban kerül szóba a hivatalos és a nemzetközi pénzügyi szakértői körökben e piac erős ellenőrzésének szükségessége. Ez a követelmény azonban minden jel szerint belát­ható ideig jámbor óhaj marad. En­nek egyik oka az, hogy a hitelpia­cokon uralkodó érdekeltségeken kí­vül nem ritkán szükségük van kü­lönféle kormányoknak, központi bankoknak a fizetési mérlegek de­ficitjeik áthidalására europiaci köl­csönöket felvenni. Noha az ilyen, devizális célú hitelfelvételek rövi­­d­ebb távon enyhítik a fizetési mér­legekkel kapcsolatos gondokat, ugyanekkor azonban kitolják azt az időpontot, amikor a fizetési defici­tek megszüntetéséhez szükséges, az illető ország számára gyakran pró­batételt jelentő konjunktúrapolitikai lépéseket végül is meg kell tenniük. A valódi, tehát reálgazdasági meg­oldások elodázása annál súlyosabb következményekkel jár, mert a tő­kés világgazdasági tevékenység hosszú távú, viszonylagos zavarta­lanságához máris nélkülözhetetlen­né váltak bizonyos struktúraátala­kítási lépések. Az europiac konzer­válja tehát a reálgazdaságilag ki nem egyenlített deficiteket, vala­mint a folyamatosan viszonylag el­avuló gazdasági szerkezetet. Ezen kívül az europiaci likviditás teszi nagyrészt rendkívül bizonyta­lanná a jelenlegi, a valutaárfolya­mok lebegtetésén alapuló nemzet­közi monetáris rendszert, amelynek ingatagságát újabban a szinte kró­nikussá váló amerikai fizetési de­ficit is fokozza. A nagyarányú ár­folyamkilengéseket ugyanis erősen alátámasztja az, hogy szinte korlát­lan mennyiségben állanak a speku­láció rendelkezésére rövid lejáratú, europiaci hiteleszközök. Az europiaci likviditás, illetve nö­vekedésének érzékeltetésére elegen­dő arra hivatkozni, hogy 1977. vé­gén — a bankok egymás közötti műveleteinek levonásával — az europiaci eszközök összege több mint 400 milliárd dollárra emelke­dett a tíz év előtti 40 milliárdról. Ugyanekkor kétségtelen az, hogy az olajárrobbanás nemzetközi pénz­ügyi hatásai az europiaci kölcsön­felvételek, vagyis elsősorban az OPEC belföldön fel nem használ­ható fizetési aktívumának vissza­forgatása nélkül valóságos mone­táris válságot idéztek volna elő, ami minden bizonnyal hatalmas lökést adott volna a protekcionizmusnak, a gazdasági elzárkózásnak, sőt köny­­nyen újabb gazdasági világválságba torkollt volna. Végül az is igaz, hogy az euro­­piacnak továbbra is jelentékeny szerepe van a normálisnak tekint­hető nemzetközi áruforgalmi finan­szírozásban, illetve a reálisan szük­séges tőkeforgalom előmozdításában. Mindent egybevetve úgy véljük, hogy jelenleg az europiaci likvidi­tást éppen úgy, mint a lebegő valu­taárfolyamok rendszerét, szükséges rossznak kell tekinteni, mert alig kínálkozik más megoldás. A megle­vő veszélyek azonban nem cseké­lyek, és így valóban kívánatos len­ne valamiképpen legalább csökken­teni őket. Az europiaci műveletek legfőbb haszonélvezői elsősorban a nagy­bankok, amelyek kiváló piaci szak­értőkkel, tapasztalatokkal rendel­kezve mindenféle spekulációból bu­sás hasznot húzhatnak. Külön fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a technológiai fejlődés gyors üteme következtében ma már a hírközlés minden korszerű eszköze, valamint a legfejlettebb komputerek alkal­mazása erősen növeli az europiaci tevékenységet. Ezért feltehető, hogy az europiacok hitelvolumenének forgási sebessége a korábbiak sok­szorosára emelkedett. Igen fontos szempont az, hogy az europiaci mű­veletekkel foglalkozó nagybankok ilyen jellegű tevékenységből eredő profitja jóval nagyobb, mint az a haszon, amit ezek a pénzintézetek belföldi műveleteikkel érhetnek el. Az europiaci profitszerzés tekinte­tében a nagybankok mellé gyorsuló ütemben szorosan felzárkóznak a multinacionális vállalatok is. Bár ez a kérdés a nyugati szaksajtóban alig kapott nagyobb nyilvánosságot, legújabban az amerikai Business Week viszonylag nagy terjedelem­ben foglalkozott a multinacionális vállalatok europiaci szerepével. A multinacionális vállalatok van­nak ugyanis a nagybankok mellett szinte egyedül abban a helyzetben, hogy rendkívüli rugalmassággal, vál­lalati többnemzetiségű szerkezetük következtében az europiacon kínál­kozó lehetőségeket bőségesen kiak­názhassák. A multinacionális vállalatok egyik legfőbb előnye — a korszerű hírközlés, komputerek igénybevéte­lén kívül — az, hogy leányvállala­taik sok országban működnek, és így könnyen vehetnek fel működési területükön a hazainál jóval ala­csonyabb kamatozású hiteleket. Ezenkívül a multinacionális válla­latok ott helyezhetik el pénzüket, ott nyújthatnak hitelt, ahol az szá­mukra a legkedvezőbb. Példaképpen megemlítjük, hogy a multinacionális vállalat a londoni europiacon márka- vagy holland fo­rint-betéteket helyezhet el, aminek következtében nagyobb kamatjöve­delemhez jut, mint akkor, ha ugyan­ezt az összeget az NSZK-ban vagy Hollandiában tartaná bankbetét­ként, mivel ezekben az országok­ban a kamatszínvonal alacsonyabb. Nagy jelentősége van annak is, hogy a multinacionális vállalatok leányintézeteiket olyan ország valu­táival finanszírozhatják, amelyek­ben a legalacsonyabb a kamatnívó. Így például az egyik multinacioná­lis vállalat franciaországi leányinté­zete az olasz leányvállalatnak szál­lítandó árukkal kapcsolatban belga frankban számlázhat. Az europia­con a belga frankra szóló hitel kö­rülbelül 7 százalék kamatozású, ha viszont ezt a kölcsönt lírában ven­nék fel, akkor 18 százalék kamatot kellene fizetni. Ilyen esetben az il­lető multinacionális vállalat nem az eladó és nem a vevő leányvállalat telephelyének valutáját számlázza, hanem olyan harmadik valutát, amelyben a kölcsönfelvétel a leg­előnyösebb. Hír szerint az egyik amerikai multinacionális vállalat vezetősége most azzal a gondolattal foglalkozik, hogy a mexikói piacon terjeszkedé­sét az europiacon felvett márkahi­tellel finanszírozza, bár a vállalat­nak márkakövetelései vannak az NSZK-ban. Ily módon, amennyiben a márka árfolyama csökkenne, a multinacionális vállalat europiaci tartozása is kisebbedik.­­A multinacionális vállalatok egy­re fokozódó érdeklődését az euro­piaci műveletek iránt az is mutatja, hogy a korábbi helyzettől eltérően — amikor is kizárólag a velük ösz­­szeköttetésben álló nagybankokra támaszkodtak — most már önálló, külön devizaosztályokat létesítenek a nemzetközi pénzügyi műveletek lebonyolítására. Az ilyen osztályok élén álló szakértőnek igazgatói rangja van. Megjegyezzük, hogy a multinacio­nális vállalatok működése nem egy nyugati kormányt azok utánzására indította. Különösen a francia kor­mány hajlamos a multinacionáliso­kéhoz hasonló tevékenységre. Meg­figyelhető, hogy amikor a francia frank árfolyama a devizapiacokon viszonylag gyenge, a kormány vala­melyest megszorítja a belföldi hite­lek nyújtását, és arra ösztönzi a francia vállalatokat: ne otthon, ha­nem külföldön vegyenek fel köl­csönöket. A kölcsönképpen felvett valuták ily módon Franciaországba kerülnek, s ezzel erősítik a frankot. Legújabban hasonló lépésre szánta el magát az amerikai központi bank: ugyancsak ösztönözni kívánja a külföldi hitelek felvételét. Az idők változására vall az, hogy az europiaci likviditásban rejlő ve­szélyekről ma már Miller, az ameri­kai központi bank elnöke is nyíltan szól. „Az eurodollár-piac erősen ag­gaszt minket, mivel ott nagy meny­­nyiségű dollár halmozódott fel, és ezt az amerikai központi bank csu­pán igen csekély mértékben ellen­őrizheti. E piacon teremtődött nagy összegű pénz mozgását egyetlen köz­ponti bank sem befolyásolhatja. Ez napjaink egyik legsúlyosabb prob­lémája.” Dr. Keviczky Loránd A KOMPLEX PROGRAM PROBLÉMÁI hospodárské noviny A Komplex Program megvalósítá­sának eddigi eredményei alapján az integráció Lengyelországban fejlődé­sének még kezdeti szakaszában tart. A nemzetközi áruviszonyok alapvető elemeinek (árak, valutáris szféra) modernizálására elméleti kinduló­­pontokat dolgoznak ki. Az egyes problémák megoldása vontatottan halad és egyelőre még messze van a gyakorlati alkalmazás. Pozitív eredmény, hogy a KGST- országok külkereskedelmének növe­kedési üteme megelőzte az ipari ter­melését. Az elmúlt ötéves tervben a KGST-országok egymás közti kül­kereskedelmi forgalma évente átla­gosan 15 százalékkal nőtt, míg az ipari termelés 7,9 százalékkal. Ez azonban úgy valósult meg, hogy a KGST-országok összkereskedelmé­­ben az egymással folytatott forgalom részaránya az 1970. évi 63 százalék­ról 1976-ra 56 százalékra csökkent. Az együttműködésben fokozottab­ban a nyersanyag- és energetikai problémák kerültek előtérbe. Ezen a területen új formák alakultak ki, így a többi között a felhasználó or­szágok hitelnyújtása. Ezek az együttműködési formák megkíván­nák a gazdasági kalkulációval való felülvizsgálást, annál is inkább, mert ezen a területen nem határozták meg a speciális integrációs árakat. A nemzetközi termelési speciali­záló céljait nem sikerült teljesen el­érni. A KGST-országok egymás közti gépforgalmának ugyanis egyharma­­dát kellett volna, hogy adja a spe­cializált termékek részaránya, de a valóságban még a forgalom egyne­gyedét is alig éri e. Kevéssé sikerült bevonni magukat a gazdasági egységeket a specializá­­cióba, ezért a termék specializáció uralkodik, amely formáját tekintve ugyan az ágazaton belüli specializá­ció körébe tartozik, de valójában nagyrészt késztermékekre vonatko­zik. A specializáció fejlesztése megkö­veteli a nemzetközi áruviszonyok gyorsabb fejlesztését. Ide tartozik a a részegységek árproblémája, a KGST-országok reális valutaárfolya­mai. Az árprobléma megoldása teszi lehetővé a gazdasági kalkulációt, amely fontos tájékoztatást nyújt a vállalatoknak a specializációban és kooperációban való részvételhez. Ahhoz, hogy az egyes országok vál­lalatai kapcsolatba léphessenek egy­mással, az szükséges, hogy az irá­nyítási rendszerek nagyobb teret biztosítsanak a vállalatoknak az ön­álló tárgyaláshoz. Az integrációs mechanizmus alap­ja a tervezési tevékenységben való együttműködés. Az együttműködési mechanizmusban még a naturális kapcsolatok vannak túlsúlyban, és kis hatékonysággal működnek a nemzetközi áru­viszonyok elemei, amelyeket különösen a nemzetközi kapcsolatokban nem lehet megke­rülni. Ha ugyanis különböző tulajdo­nosok működnek együtt, még ha azok szocialisták is, mint amilyenek az egyes KGST-országok, közöttük teljesen nyilvánvaló a nemzetközi áruviszonyok létezése. Ebben az irányban az integrációs program megvalósítása eddig nem nagyon haladt előre: az értéktörvény fel­­használásában — nyersanyagárak, pénz,­ hitel, reális valutaárfolyamok — elért eredmények szerények. (1978. évi 29. szám)

Next