Világgazdaság, 1978. október (10. évfolyam, 192/2446-212/2466. szám)
1978-10-03 / 192. (2446.) szám
HÁTTÉR Éleződnek az ellentétek Anglia és az EGK között Newsweek „Az az érzésünk, hogy érdekeink egészen egyszerűen ellenkeznek az európai partnereinkével és az ellentétek egyre erősödnek” — állapította meg nemrég a brit kormány egyik minisztere. Valóban, a britek lelkesedése a Közös Piac iránt szemmel láthatóan megcsappant az utóbbi években. Az 1975. évi népszámláláskor még minden második brit polgár a tagság mellett adta le voksát, ma pedig már valószínűleg — a közvéleménykutatások tanúsága szerint — a szavazóknak csak a 29 százaléka gondolkodik úgy, hogy „jó dolog tagja lenni az EGK-nak”. Szervezett mozgalom azzal a céllal, hogy kivonja Angliát a Közös Piacból, még nem alakult ki, de Nagy-Britannia kezelése az EGK részéről előreláthatólag a következő brit választások egyik fő kérdése lesz. A kormányférfiak azért is tartanak fenn olyan merev vonalat Brüsszelben — mondotta egy minisztériumi vezető tisztviselő —, mert be akarják bizonyítani a szavazók előtt, hogy Nagy- Britannia nem engedi magát dróton rángatni. Callaghan miniszterelnök kormánya szilárdan elkötelezte magát az EGK-tagságnak. Hivatalosan fenntartja, hogy a közvélemény kiábrándulása széleskörűen elterjedt félreértéseken alapszik. Magánbeszélgetések alkalmával azonban nemigen tagadják, hogy az emberek ily módon túlnyomórészt arra a teljesen helytálló felismerésre reagálnak, hogy Nagy-Britannia sokkal többet visz be a közösségbe, mint amenynyit kap tőle. A cambridge-i egyetem tanulmányának adatai szerint ebben az évben több mint 2,1 milliárd dollárral járul hozzá az EGK- költségvetéshez és ebből a felénél is kevesebbet kap vissza segélyek és támogatások formájában. Mi több, közös piaci tagsága arra kötelezi Nagy-Britanniát, hogy élelmiszerszükségletét Európából fedezze EGK-támogatásos áron. És ez a gyakorlat csaknem 600 millió dollárral tornázta fel évi élelmiszerszámláját. Minden egybevetve a cambridge-i közgazdászok úgy számítják, hogy Anglia nettó több mint n évi 1,8 milliárd dollárral járul hozzá a Közös Piachoz. Ugyanakkor olyan viszonylag virágzó országok, mint Franciaország, Dánia és Hollandia nettó haszonélvezői az EGK-szubvencióknak. „Egyszóval, Nagy-Britannia gazdasági előnye nulla, sőt az ország hátrányokat szenved — állapította meg Neil Marten tory-képviselő, a brit közös piaci tagság régi ellensége. — Ez a Közös Piac csak a hat alapító tagnak jó, órájuk van szabva, nem ránk.” Senki sem vitatja a cambridge-i adatok helytállóságát, de a brit kormány ezekben még nem lát okot rá, hogy Nagy-Britannia kilépjen az EGK-ból. Sokkal inkább annak indokát látja, hogy igyekezzék megváltoztatni a szervezetet. A döntő harc az EGK közös agrárpolitikája (CAP) körül folyik. E program szerint az EGK 16 milliárd dolláros évi költségvetésének mintegy háromnegyed részét a gazdáknak juttatják szubvenciók és ártámogatás formájában. Nagy-Britannia, lévén élelmiszerimportáló ország, jóformán semmit sem lát ebből a segítségből. Az oroszlánrész az olyan mezőgazdasági óriásnak jut, mint amilyen Franciaország. Mint egy brit pénzügyminiszteri vezető megjegyezte, „a CAP gyakran arra vezet, hogy az erőforrásokat a kevésbé virágzó területekről a virágzóbbakra irányítják át. Az EGK- nak legalábbis fel kellene hagynia azzal a gyakorlattal, hogy inflációs árakon fölvásárolja az élelmiszerfeleslegeket és a világpiacon a töredékéért adja el annak az árnak, amit maga fizetett értük”. Csakhogy Nagy-Britannia lényegében egyedül áll a CAP megreformálására irányuló törekvésével. Még Nyugat-Németország is, amely pedig szintén inkább csak pénzét adja az EGK-hoz vonakodik a változásoktól — a hazai kisszámú, de annál befolyásosabb agrárérdekcsoport miatt. Szavazatok híján Nagy- Britanniának nem marad más hátra, mint nyomást gyakorolni, így a nyugat-európai monetáris reform területén való előrehaladást — amelyet alapjában véve támogat — megpróbálta összekapcsolni a CAP-reform szorgalmazásával. Ez rendkívül felbőszítette a franciákat, akik nemcsak, hogy a CAP áldásainak fő részesei, de a júniusi brémai csúcsértekezleten elfogadott javaslatoknak is a fő kovácsolói voltak. Hasonlóképpen Nagy-Britannia hevesen védelmezi vétójogát minden olyan EGK-határozattal szemben, amely szerinte a saját „életbevágó nemzeti érdekeit” veszélyezteti. Ez a védekező helyzet a közelmúltban éles összecsapásra vezetett az angol Silkin és a nyugatnémet Érti között. A nyugatnémet miniszter, aki jelenleg az EGK halászati tanácsának elnöke, azt indítványozta, hogy többségi szavazással hagyjanak jóvá egy 570illió dolláros támogatást Írország és 12 millió dollárost Dánia részére halászflottájuk védelmének céljából. Silkin nem magukat a segélyeket kifogásolta. Amiatt aggódott, hogy a többségi szavazás veszélyes precedenst teremthet. Végül az ellentét megmutatkozik egy harmadik területen is. Az EGK- tagországok többsége, különösképpen a nyugatnémetek, az olaszok, a hollandok és a belgák, szeretnék, ha a Közös Piac egy európai államszövetséggé fejlődne, szemben a britekkel, akik a szuverén nemzeti államok lazább szövetsége mellett kardoskodnak. Bár a számbeli hányad jelenleg az angolok ellen szól, mégis eszméjüknek jó esélye van a győzelemre. A következő két-három éven belül a közös piaci kilencek már tizenketten lesznek, és ahogy a közösség bővül, a köztük levő kapcsolatok is minden bizonnyal meglazulnak, ez pedig a briteknek kedvez. (1078. augusztus 7.) Peking hozzálátott a külkereskedelem decentralizálásához Handelsblatt Wl RISCHFTS- UNO MNANZef III Nt. Kína már hónapokkal ezelőtt hozzálátott, hogy a külkereskedelem fellendítése végett decentralizálja az árucsere-forgalom egész rendszerét. Ennek megfelelően a tartományi és helyi hatóságoknak mostantól fogva joguk van, hogy Peking előzetes jóváhagyása nélkül is lebonyolítsanak külkereskedelmi ügyleteket Kivételt csupán a komplett gyári berendezések importja és olyan fontos nyersanyagok, mint a földgáz, a kőolaj és a szén exportja jelent. Peking ezzel egy időben a helyi szerveknek az eddiginél nagyobb devizamennyiséget utalt ki s növekedhet a fogyasztási javak árucsereforgalma is. Egyes becslések szerint az exportüzletek bevételeiből 20—30 százalék illeti a tartományi és a hei hatóságokat. (A legutóbbi kantoni vásár alkalmával ezt a hányadot még 15—20 százalékban jelölték meg.) Más megfigyelők is a magasabb százalékarányt tartják valószínűnek, utalnak azonban arra, hogy korai volna a kínaiak új devizastratégiájának hosszú távú hatását mérlegelni, hiszen az új politikát minden valószínűség szerint csak ez év januárjában vezették be. Az új rendszer hatásának tudható be, hogy a kínai kereskedők Hongkongban és Kantonban is az eddiginél nagyobb aktivitást fejtenek ki. A tartományi és a helyi hatóságok devizatartalékai jelentősen megnőttek, és jóval nagyobb lett a kínai termékek szállítóinak, illetve a nyugati áruk esetleges vásárlóinak száma. Híre jár, hogy a Hongkongban székelő nyugati cégeket újabban közvetlenül felkeresik Kína képviselői, bár nem tudható, hogy ez csupán átmeneti jelenség-e vagy tartós irányzat A kínai kereskedők a korábbinál nagyobb rugalmasságot tanúsítanak az ügyek intézésében is. Más vonatkozásban is új jelenségek mutatkoznak: a Hongkonggal szomszédos Kvantung tartomány helyi szervei turistautakat szerveznek a Hongkongba látogatóknak és a hongkongiaknak a határmenti Sumcsin város megtekintésére. Ezek az utak olyan sikeresek, hogy az ősszel további túrákat terveznek. A bevételek a helyi hatóságok és szervezetek devizatartalékát gazdagítják. Az új stratégia következménye, hogy számos tartomány saját külkereskedelmi irodát nyitott, elsősorban a vásárvárosként ismert Kantonban. Nyitott kérdés, hogy Kína a jövőben a fejlett tőkésországokban is létesít-e szakosított külkereskedelm vállalatokat. (1978. augusztus 23.) 1978. OKTÓBER 3. AZ EUROPIAC ÉS A MULTINACIONÁLIS BANKOK, VÁLLALATOK A hatalmas arányban megduzzadt europiaci likviditás következtében erősen fokozódott a tőkés világ multinacionális nagybankjainak tevékenysége, aminek következtében összes profitjaik egyre nagyobb hányadára az europiacokon tesznek szert. Hasonló lehetőségek állnak a multinacionális vállalatok rendelkezésére is, és ezek élnek is az újabb profitforrások kihasználásával. Két évvel ezelőtt Carli, az olasz központi bank volt kormányzója a neves nemzetközi pénzügyi szakértők sorában elsőként jelentette ki: az europiac és az ott felhalmozódó, a hivatalos tartalékokat felülmúló szabad likviditás teljesen kikerült a központi bankok ellenőrzése alól és mozgásuk irányítása átment a magánbankok, főleg pedig az amerikai pénzintézetek kezébe. Carlis szavai akkor heves amerikai ellenzést idéztek elő. A szupranacionális bankok mellett azonban a multinacionális vállalatok is példátlanul nagy pénzügyi hatalomhoz jutottak. A kérdésnek az a lényege, hogy az europiacok gyakorlatilag teljesen mentesek az ellenőrzéstől, a hitelnyújtások összegét, feltételeit, felhasználásának irányát ezek a multinacionális érdekeltségek szabják meg. Ugyanekkor természetesen saját eszközeiket a nyilvánvaló spekuláció, így főleg a valutaárfolyamváltozásokból származó profitok kiaknázására is eredményesen fordítják. A fentiek következtében mind gyakrabban kerül szóba a hivatalos és a nemzetközi pénzügyi szakértői körökben e piac erős ellenőrzésének szükségessége. Ez a követelmény azonban minden jel szerint belátható ideig jámbor óhaj marad. Ennek egyik oka az, hogy a hitelpiacokon uralkodó érdekeltségeken kívül nem ritkán szükségük van különféle kormányoknak, központi bankoknak a fizetési mérlegek deficitjeik áthidalására europiaci kölcsönöket felvenni. Noha az ilyen, devizális célú hitelfelvételek rövidebb távon enyhítik a fizetési mérlegekkel kapcsolatos gondokat, ugyanekkor azonban kitolják azt az időpontot, amikor a fizetési deficitek megszüntetéséhez szükséges, az illető ország számára gyakran próbatételt jelentő konjunktúrapolitikai lépéseket végül is meg kell tenniük. A valódi, tehát reálgazdasági megoldások elodázása annál súlyosabb következményekkel jár, mert a tőkés világgazdasági tevékenység hosszú távú, viszonylagos zavartalanságához máris nélkülözhetetlenné váltak bizonyos struktúraátalakítási lépések. Az europiac konzerválja tehát a reálgazdaságilag ki nem egyenlített deficiteket, valamint a folyamatosan viszonylag elavuló gazdasági szerkezetet. Ezen kívül az europiaci likviditás teszi nagyrészt rendkívül bizonytalanná a jelenlegi, a valutaárfolyamok lebegtetésén alapuló nemzetközi monetáris rendszert, amelynek ingatagságát újabban a szinte krónikussá váló amerikai fizetési deficit is fokozza. A nagyarányú árfolyamkilengéseket ugyanis erősen alátámasztja az, hogy szinte korlátlan mennyiségben állanak a spekuláció rendelkezésére rövid lejáratú, europiaci hiteleszközök. Az europiaci likviditás, illetve növekedésének érzékeltetésére elegendő arra hivatkozni, hogy 1977. végén — a bankok egymás közötti műveleteinek levonásával — az europiaci eszközök összege több mint 400 milliárd dollárra emelkedett a tíz év előtti 40 milliárdról. Ugyanekkor kétségtelen az, hogy az olajárrobbanás nemzetközi pénzügyi hatásai az europiaci kölcsönfelvételek, vagyis elsősorban az OPEC belföldön fel nem használható fizetési aktívumának visszaforgatása nélkül valóságos monetáris válságot idéztek volna elő, ami minden bizonnyal hatalmas lökést adott volna a protekcionizmusnak, a gazdasági elzárkózásnak, sőt könynyen újabb gazdasági világválságba torkollt volna. Végül az is igaz, hogy az europiacnak továbbra is jelentékeny szerepe van a normálisnak tekinthető nemzetközi áruforgalmi finanszírozásban, illetve a reálisan szükséges tőkeforgalom előmozdításában. Mindent egybevetve úgy véljük, hogy jelenleg az europiaci likviditást éppen úgy, mint a lebegő valutaárfolyamok rendszerét, szükséges rossznak kell tekinteni, mert alig kínálkozik más megoldás. A meglevő veszélyek azonban nem csekélyek, és így valóban kívánatos lenne valamiképpen legalább csökkenteni őket. Az europiaci műveletek legfőbb haszonélvezői elsősorban a nagybankok, amelyek kiváló piaci szakértőkkel, tapasztalatokkal rendelkezve mindenféle spekulációból busás hasznot húzhatnak. Külön fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a technológiai fejlődés gyors üteme következtében ma már a hírközlés minden korszerű eszköze, valamint a legfejlettebb komputerek alkalmazása erősen növeli az europiaci tevékenységet. Ezért feltehető, hogy az europiacok hitelvolumenének forgási sebessége a korábbiak sokszorosára emelkedett. Igen fontos szempont az, hogy az europiaci műveletekkel foglalkozó nagybankok ilyen jellegű tevékenységből eredő profitja jóval nagyobb, mint az a haszon, amit ezek a pénzintézetek belföldi műveleteikkel érhetnek el. Az europiaci profitszerzés tekintetében a nagybankok mellé gyorsuló ütemben szorosan felzárkóznak a multinacionális vállalatok is. Bár ez a kérdés a nyugati szaksajtóban alig kapott nagyobb nyilvánosságot, legújabban az amerikai Business Week viszonylag nagy terjedelemben foglalkozott a multinacionális vállalatok europiaci szerepével. A multinacionális vállalatok vannak ugyanis a nagybankok mellett szinte egyedül abban a helyzetben, hogy rendkívüli rugalmassággal, vállalati többnemzetiségű szerkezetük következtében az europiacon kínálkozó lehetőségeket bőségesen kiaknázhassák. A multinacionális vállalatok egyik legfőbb előnye — a korszerű hírközlés, komputerek igénybevételén kívül — az, hogy leányvállalataik sok országban működnek, és így könnyen vehetnek fel működési területükön a hazainál jóval alacsonyabb kamatozású hiteleket. Ezenkívül a multinacionális vállalatok ott helyezhetik el pénzüket, ott nyújthatnak hitelt, ahol az számukra a legkedvezőbb. Példaképpen megemlítjük, hogy a multinacionális vállalat a londoni europiacon márka- vagy holland forint-betéteket helyezhet el, aminek következtében nagyobb kamatjövedelemhez jut, mint akkor, ha ugyanezt az összeget az NSZK-ban vagy Hollandiában tartaná bankbetétként, mivel ezekben az országokban a kamatszínvonal alacsonyabb. Nagy jelentősége van annak is, hogy a multinacionális vállalatok leányintézeteiket olyan ország valutáival finanszírozhatják, amelyekben a legalacsonyabb a kamatnívó. Így például az egyik multinacionális vállalat franciaországi leányintézete az olasz leányvállalatnak szállítandó árukkal kapcsolatban belga frankban számlázhat. Az europiacon a belga frankra szóló hitel körülbelül 7 százalék kamatozású, ha viszont ezt a kölcsönt lírában vennék fel, akkor 18 százalék kamatot kellene fizetni. Ilyen esetben az illető multinacionális vállalat nem az eladó és nem a vevő leányvállalat telephelyének valutáját számlázza, hanem olyan harmadik valutát, amelyben a kölcsönfelvétel a legelőnyösebb. Hír szerint az egyik amerikai multinacionális vállalat vezetősége most azzal a gondolattal foglalkozik, hogy a mexikói piacon terjeszkedését az europiacon felvett márkahitellel finanszírozza, bár a vállalatnak márkakövetelései vannak az NSZK-ban. Ily módon, amennyiben a márka árfolyama csökkenne, a multinacionális vállalat europiaci tartozása is kisebbedik.A multinacionális vállalatok egyre fokozódó érdeklődését az europiaci műveletek iránt az is mutatja, hogy a korábbi helyzettől eltérően — amikor is kizárólag a velük öszszeköttetésben álló nagybankokra támaszkodtak — most már önálló, külön devizaosztályokat létesítenek a nemzetközi pénzügyi műveletek lebonyolítására. Az ilyen osztályok élén álló szakértőnek igazgatói rangja van. Megjegyezzük, hogy a multinacionális vállalatok működése nem egy nyugati kormányt azok utánzására indította. Különösen a francia kormány hajlamos a multinacionálisokéhoz hasonló tevékenységre. Megfigyelhető, hogy amikor a francia frank árfolyama a devizapiacokon viszonylag gyenge, a kormány valamelyest megszorítja a belföldi hitelek nyújtását, és arra ösztönzi a francia vállalatokat: ne otthon, hanem külföldön vegyenek fel kölcsönöket. A kölcsönképpen felvett valuták ily módon Franciaországba kerülnek, s ezzel erősítik a frankot. Legújabban hasonló lépésre szánta el magát az amerikai központi bank: ugyancsak ösztönözni kívánja a külföldi hitelek felvételét. Az idők változására vall az, hogy az europiaci likviditásban rejlő veszélyekről ma már Miller, az amerikai központi bank elnöke is nyíltan szól. „Az eurodollár-piac erősen aggaszt minket, mivel ott nagy menynyiségű dollár halmozódott fel, és ezt az amerikai központi bank csupán igen csekély mértékben ellenőrizheti. E piacon teremtődött nagy összegű pénz mozgását egyetlen központi bank sem befolyásolhatja. Ez napjaink egyik legsúlyosabb problémája.” Dr. Keviczky Loránd A KOMPLEX PROGRAM PROBLÉMÁI hospodárské noviny A Komplex Program megvalósításának eddigi eredményei alapján az integráció Lengyelországban fejlődésének még kezdeti szakaszában tart. A nemzetközi áruviszonyok alapvető elemeinek (árak, valutáris szféra) modernizálására elméleti kindulópontokat dolgoznak ki. Az egyes problémák megoldása vontatottan halad és egyelőre még messze van a gyakorlati alkalmazás. Pozitív eredmény, hogy a KGST- országok külkereskedelmének növekedési üteme megelőzte az ipari termelését. Az elmúlt ötéves tervben a KGST-országok egymás közti külkereskedelmi forgalma évente átlagosan 15 százalékkal nőtt, míg az ipari termelés 7,9 százalékkal. Ez azonban úgy valósult meg, hogy a KGST-országok összkereskedelmében az egymással folytatott forgalom részaránya az 1970. évi 63 százalékról 1976-ra 56 százalékra csökkent. Az együttműködésben fokozottabban a nyersanyag- és energetikai problémák kerültek előtérbe. Ezen a területen új formák alakultak ki, így a többi között a felhasználó országok hitelnyújtása. Ezek az együttműködési formák megkívánnák a gazdasági kalkulációval való felülvizsgálást, annál is inkább, mert ezen a területen nem határozták meg a speciális integrációs árakat. A nemzetközi termelési specializáló céljait nem sikerült teljesen elérni. A KGST-országok egymás közti gépforgalmának ugyanis egyharmadát kellett volna, hogy adja a specializált termékek részaránya, de a valóságban még a forgalom egynegyedét is alig éri e. Kevéssé sikerült bevonni magukat a gazdasági egységeket a specializációba, ezért a termék specializáció uralkodik, amely formáját tekintve ugyan az ágazaton belüli specializáció körébe tartozik, de valójában nagyrészt késztermékekre vonatkozik. A specializáció fejlesztése megköveteli a nemzetközi áruviszonyok gyorsabb fejlesztését. Ide tartozik a a részegységek árproblémája, a KGST-országok reális valutaárfolyamai. Az árprobléma megoldása teszi lehetővé a gazdasági kalkulációt, amely fontos tájékoztatást nyújt a vállalatoknak a specializációban és kooperációban való részvételhez. Ahhoz, hogy az egyes országok vállalatai kapcsolatba léphessenek egymással, az szükséges, hogy az irányítási rendszerek nagyobb teret biztosítsanak a vállalatoknak az önálló tárgyaláshoz. Az integrációs mechanizmus alapja a tervezési tevékenységben való együttműködés. Az együttműködési mechanizmusban még a naturális kapcsolatok vannak túlsúlyban, és kis hatékonysággal működnek a nemzetközi áruviszonyok elemei, amelyeket különösen a nemzetközi kapcsolatokban nem lehet megkerülni. Ha ugyanis különböző tulajdonosok működnek együtt, még ha azok szocialisták is, mint amilyenek az egyes KGST-országok, közöttük teljesen nyilvánvaló a nemzetközi áruviszonyok létezése. Ebben az irányban az integrációs program megvalósítása eddig nem nagyon haladt előre: az értéktörvény felhasználásában — nyersanyagárak, pénz, hitel, reális valutaárfolyamok — elért eredmények szerények. (1978. évi 29. szám)