Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - Koncsol László: Kodály Zoltán (1882—1967)
KODÁLY ZOLTÁN 1882 1967 Kodályt nem lehet úgy gyászolni, mint mást, feketében. Ha egy ember jelkép lehet, akkor ő az élet jelképe. Kodályt az élet színeiben kell gyászolnunk. Drámai időkben vívta harcait, de nem tragikus hősként végezte. Győzött. Ilyen pillanatokban az ember arra is gondol: szerencsétlen nép, mi volna ma belőle, ha nagy szellemei nem táplálják benne a lelket. Politikusain keresztül inkább csak gyűlölni lehetett, pedig Európa egy része ma is csak rajtuk keresztül vesz róla tudomást, s kevesen akarják látni, hogy ezek ellenére, a mélyben ott élt és dolgozott az igaz magyar szellem, meghurcolva, de konok harcban. S a harcok élvonalában ott küzdött a modern magyar zene két óriása, Bartók Béla és Kodály Zoltán is, akik a tiszta magyarságot, az ősi magyar kultúra mármár elfeledett kincseit emelték a fényre, s közben olyan magatartást képviseltek, amely szükségszerűen politikai erővé is vált: a népi kultúrák belső egysége alapján a népek összefogását hirdették — és gyakorolták. A cselekvő embert gyászoljuk és ünnepeljük Kodályban. Ha tett valaki valamit a magyarságért, akkor ő példátlanul sokat tett érte. Évszázadok fejlődése esett ki a magyar zenetörténetből. Kodálynak és Bartóknak kellett jönnie, hogy szerteágazó munkával, mintegy visszafelé haladva, megteremtse a modern magyar zenét s a hiányzó múltat is, hogy Európa zenei formáit magyarul szólaltassa meg, s hogy a legkülönbözőbb zenei formákban teremtse meg a maga sajátos magyar világát. A magyar zenei köztudat a mai napig hamis. A rádió, a televízió, a mulatók cigányzenekarai nagyrészt változatlanul a magyar nótát, ezt a sallangos, érzelgős zenét közvetítik magyar zeneként. Kodály és Bartók fonográf felvételeiből más szellem árad. Szabolcsi Bence Kínában járt, s beszámolói, tanulmányai alapján a tudósok az őshaza problémáját is másként kezdték feszegetni, mint az addigi nyelvközpontú kutatások. A vita nem dőlt el (eldőlhet-e egyáltalán?], de aki meghallgatja az új magyar zenetörténet lemezmellékleteit, az egymás mellett szereplő kínai, cseremisz és magyar énekeseket, megdöbben, és egyszeriben megérti Kodályék egész tevékenységét, kutatásaikat, zenéjüket s egész művük értelmét. Akkor, amikor az egész modern művészet mohó szomjúsággal vetette magát a primitív kultúrákra, de kívülről, többnyire egzotikumként kezelte azokat. Kodályék belülről, egy nemzeti kultúra természetes mozdulataként kezdték feltárni ezeket az ősi tartalékokat. Amikor Kodály indult, Európában a zenei impresszionizmus (Debussy) virágzott, s a későromantika egyik legrobusztusabb alakja, Richard Strauss működött, s akkortájt mutatták be Párizsban Sztravinszkij két korszakalkotó művét, a Petruskát (1911) és A tavasz megszentelését (1913). Bartók több irányban is tapogatózott egyszerre, míg Kodály egyértelműbben az impresszionizmusban