1910-ben indult a „testedzés minden ágával és a lósporttal foglalkozó újság”, a Sporthirlap. „Az addig még mérsékelt számú sportközönségben … az 1908. évi londoni olimpiász gyújtotta lángra a lelkeket s fütötte be örök időkre a kazánt, amely a sportot hajtja s annak még ma is a mozgató erőt adja, … akkor erjedt, forrt, kezdett gőzerővel dolgozni, ébredt végül öntudatra a sport Magvarországon. … Mialatt a magyar sport virága a londoni stadionban verekedett, idehaza, mint napos helyen a hőmérő higanya, úgy szaladt, kuszott föl a magasba és vált szinte lázassá az érdeklődés. Nem volt ekkor már külön sportközönség, a londoni események lerombolták a válaszfalakat s egy táborba sodorták a magyar olimpikonokért lelkesedő Magyarországot. Akár új időszámítást kezdhetünk a sportban a londoni olimpiászszal, olyan átalakító hatással volt a sportra, a közönségre és a lapokra egyaránt. Ilyen forrongó, nagystílű élettől teljes volt az idő, mikor a Sporthirlap a maga diszkrét halványkék köntösében (azóta a háborús nyomorúságtól elfehéredett a mi kék színünk is) megindult s szócsöve, messzehangaó hangja lett korának. A világ mesterét, az angol sportot vallotta ideáljának s annak a bűvkörébe vonta lassan az egész sporttársadalmat. Ez volt tulajdonképpen a Sporthirlap páratlan kezdősikerének és szinte varázslatos vonzóerejének a titka. Olyan szépség, erő és nemesség, olyan sok vonzó tulajdonság van az angol sportban, a footballban épp úgy, mint az evezésben és az atlétikában, hogy mint a tüzes óbor édes mámorba ringatja az élvezőjét. Mindenki, aki olvasónk lett s ezzel felesküdött a Sporthirlap köztársaságába, részese lett ennek a termékeny hatású mámornak, ami kristálytiszta prizmánkon keresztül nézte a sportéletet, velünk együtt kerülte ki egyes piszkos hullámait, a mi oldalunkon küzdött hasznos és igaz, fémpróbás célokért, hogy végül győztesen (mindig győztesen és erre büszkék vagyunk) megpihenve, újra az angol sportban megfürödve keressen és találjon vigasztalást és szórakozást. Ebbe a gyönyörű munkába gázolt bele szöges csizmájával a háború. Meg kellett tagadnunk ideálunkat, az angol sportot és gúzsba kötött kézzel, gyötrődve kellett néznünk, mint vergődik és satnyul el a keresztre feszített magyar sport.” 1919-ben, a kommün alatt - talán mint úri huncutság - kikerült az alcíméből a lósport, majd 1923 őszétől a „testedzés” helyett a modernebb „sport minden ágával” foglalkozó lapként futott. 1925 áprilisában azután teljesen elhagyták az alcímet, és immár egyszerűen csak „Sportlap”-ként, a kezdetekhez hasonlóan „Kék újság”-ként (jellegzetes tónusú kékes színű papírra nyomták), több tízezres példányszámban folytatta legjobb hagyományait egészen a második világháború végéig.A közzétett időszakban változó heti gyakorisággal jelent meg: időnként naponta, de volt, hogy csak hetente kétszer került az újságosstandokra „…olvasóink százezreihez, akik között még sok ezren vannak, akik annak idején ugyanolyan érdeklődéssel várták a sport «kék pillangóit», mint amilyen lelkesedéssel mi szárnyaikra bocsátottuk őket. S most ismét ott fogunk lihegni megsokszorozott számban az utcán, a villamoson, mindenütt, ahol a sport szeretete gyökeret vert, s hirdetni fogjuk, hogy a kék szín, amelyet a Sporthirlap isméet magára ölt, visszatükröződése a sport derűs kék egének és a sporteszmék mélységének.”